Hosszas készülődés előzte meg a december 10-én megrendezett nemzetközi estet. Már egy héttel a rendezvény előtt volt egy megbeszélés, hogy milyen eszközökre lesz szükségünk, mit fogunk majd csinálni stb. Erre csak Gábor tudott elmenni, ugyanis a többi magyarnak, köztük nekem is, más dolga volt. A választás végül is csirkepaprikásra, mit egy igazi magyaros ételre esett, köretnek azonban a galuska bonyolultsága miatt maradt az olcsó, könnyen és viszonylag gyorsan elkészíthető tészta.

Sűrű volt az a szerdai nap. Be kellett ugrani a suliba, hogy jelentkezzünk a vizsgákra, így a bevásárlásra még ez előtt került sor. Gáborral átbicajoztunk a közeli Kaufland-ba, hogy megvegyük az alapanyagokat, melyek árait egyébként a számla ellenében visszakaptuk. Eredetileg 80 adagot kellett volna főznünk, de ezt nem mertük megreszkírozni, nehogy esetleg ránk maradjon az étel. Így vettünk kb. 60 adagra elég csirkeszárnyat és -combot, tésztát, tejfölt és csemegeuborkát. A vizsgajelentkezés után még egy kicsit kinyújtóztam, majd kopogtak a többiek, hogy akkor neki kellene látnunk a főzéshez, amelyre természetesen a mi „nagy” konyhánkban került sor. Bár ettem már jobb csirkepaprikást, azért ez sem volt – annyira – rossz. Estefelé aztán útnak indultunk, mindenki fogott egy nagy fazekat, amellyel aztán már futnunk kellett a buszhoz. Gondoltuk, hátul szállunk fel, mert az kényelmesebb, erre a vezető az orrunk előtt csukta be az ajtót, lévén, hogy elöl kell felszállni, és a jegyet felmutatni. Ekkor egy hangos és határozott bzmgakrvnyd után előre mentünk. Szerencsére a vezető nem tudott magyarul.

A suliban egy részünkre fenntartott asztal fogadott bennünket. Egy kicsit rosszul éreztem magam látván a szépen feldíszített standok között a mi sivár fehér asztalunkat. Ez nem hagyott nyugodni, így gyorsan elrohantam a közeli boltba, hogy nézzek valami dekorációt. A zöld karácsonyi mintás csomagolópapírhoz piros szalvéta társult, az asztal széle pedig fehér maradt, így nagyjából sikerült eltalálni kis hazánk zászlajának igen változatos színvilágát. Visszafelé leintettem egy épp a főútra kiforduló kocsit, hogy vigyen már el a suliig. Szerencsére kedves volt, és beszállhattam, így kezdés előtt 1-2 perccel már újra a standunknál voltam.

Hähnchenpaprikasch forever

A tésztát már a suliban főztük meg, mert az csak frissen jó. Fogytak ám rendesen az adagok. Nem is gondoltuk volna, hogy pont a hús fog kevésnek bizonyulni. A vége felé már egyre kisebb adagokat mértünk, állt a sor, és pillanatok alatt elfogyott minden. A sor végén állóknak már semmi nem maradt. Sajnos a többi stand termékei is gyorsan fogytak, így sok esélyünk nem volt arra, hogy a szép számban begyűjtött jegyekből jókat együnk-igyunk. Volt koncert, Brandon, az amcsi srác is énekelt, mi pedig a hozott söröket iszogattuk, hisz mi rendesen dolgoztunk. Azért kitöltöttük őket műanyag poharakba, hogy ne legyen feltűnő. A németek egyébként nem is kevés betétdíjat számoltak fel a poharakra (50 cent), arra ösztönözve a jónépet, hogy vigyék azokat vissza, ne pedig szétdobálják. Ennek ellenére sokan otthagyták a poharaikat, így élelmes magyar módjára, azokat leadva még néhány pohár grátisz sörre tettem szert.

A főzőest egyben verseny is volt, a magyar konyha azonban – a nagy érdeklődés ellenére – nem került dobogóra. A buli és a hangulat viszont nagyon jó volt, így megint jó sokáig maradtunk. Hazafelé taxival mentünk, ahol direkt szóltam a sofőrnek, hogy ne kerülőúton menjen. Aztán szóltam, hogy tegyen ki minket egy kicsit előbb, a közeli buszfordulónál. Így is fejenként három ajróval lettünk szegényebbek. Bár sikerült vagy 7 órát aludnom, elég fáradt voltam a 11.30-as angolon. Volt még egy Study Skills, aztán szépen hazamentünk.

Pénteken aztán jól kifújtam magam, mert szombaton hajnalban indultam Berlinbe, ott ugyanis Orsival találkoztunk. Sajnos a többiek pont ebben az időben mentek Prágába, így erről sikeresen lemaradtam.