HarzBlog

Mint általában a legtöbb hétfő, a januári 12-ei sem tartogatott bármi említésre méltó eseményt. Délelőtt lett volna kutatásmódszertanból egy vizsgafelkészítés (konzultáció), amit bár fel is írtam magamnak, valahogy nem emlékeztem már rá. Szerencsére kedden volt egy másik alkalom, amelyre bár el is mentünk mindannyian a magyarokkal, sok érdemlegeset ott sem tudtunk meg. A tanár nem nagyon akart részleteket elárulni a vizsgáról. Délután még voltam a városban, hogy beszerezzem a pizsamaparty kellékeit, amit már elég régóta terveztem.

Szerdán megint elmentem a már korábban említett English Workshop-ra. Ezen a héten az Upper-Intermediate csoportot néztem ki magamnak, itt azonban – bár összesen négyen voltunk – alig értettem valamit. A foglalkozás teljes időtartama alatt (másfél óra) egy szókincsfejlesztő kártyajátékkal játszottunk, aminek elég hülye szabálya volt, ráadásul én meg aztán főleg nem vagyok nagy kártyás, így először még a szabály megértését kellett megcélozni... A végén már eléggé untam az egészet, így a következő hétre ismét az Intermediate csoportot terveztem. Valahogy sokkal magabiztosabb vagyok, ha a körülöttem lévők nem tűnnek annyira profinak, de legalábbis lassabban és érthetőbben beszélnek. Ez utóbbi persze nem csak rám érvényes.

Csütörtökön Erika és a lengyel csaj (Urszula) tartott kiselőadást Study Skills-ből, utóbbinak azonban elég nehézkesen ment, hisz szegény még felolvasni is alig tudta a dolgokat, a kiejtésről nem is beszélve. Erika is szegény, hogy pont egy ilyennel kellett dolgoznia... A nap fénypontja azonban e bejegyzés címét is viselő pizsamaparty volt. Bár a partyt én szerveztem, az én ötletem volt, a lendítést a nem túl szalonképes kék pizsmamám után mutatott nagy érdeklődés adta. Hosszas gondolkodás után tehát január 15-ére esett a választás, amit az InterForum-mal is egyeztettem, hisz ők anyagilag is támogatták mindezt. Volt azonban egy kis gond, ugyanis pont ezen a napon, nagyjából a partyval párhuzamosan rendeztek a fősulin egy színdarabot, ami akkor sem nekem, sem az InterForum-nak nem jutott eszébe. Talán ez is lehet az oka a nem túl nagy létszámnak, ugyanis mindössze 11-en voltunk. Ez persze előny is volt, hisz a lakásban úgyse fértünk volna el túl sokan. Érdekes még, hogy a többi Erasmusos se nagyon akart jönni. Ők amúgy sem vesznek részt az InterForum-os eseményeken, márpedig ez pont azért lenne, hogy az ő beilleszkedésüket segítse az itteni életbe. Úgy látszik, ők nem tartanak erre igényt.

Eredményhirdetés. Hogy is van a neve...?

A hangulat mindenesetre nagyon jó volt, főleg a végén, amikor mint zsűrielnök, kihirdettem az eredményeket. Érdekes alkotások érkeztek, nem volt könnyű választani, így egyeztettem az egyik InterForum-os csajjal. Aztán megszületett a döntés, aláírtuk az okleveleket, amelyek aztán szép keretbe kerültek, és kiosztottuk őket az ajándékokkal együtt a harmadik, a második és az első helyezettnek. A party után még átmentem a szomszéd házba, ezalatt Kill You szépen átemelt egy teljes rekesz sört a szemközti lakásba. Ravasz! Mire észbe kaptam, már alig maradt vagy 4-5 üveg, amelyet a többi folyadékkal együtt még sikerült megmentenem. A söröket megittuk, a többit pedig elzártam, nehogy lábuk keljen, hisz azokkal nekem még el kellett számolnom az InterForum felé. Erikáéknál még iszogattunk egy kicsit, átjött az egyik német lakótársunk is a kollégáival, majd, hogy ne zavarjuk az ott alvókat, ismét a mi lakásunkban kötöttünk ki. Néhányan a Blue-ba mentek bulizni, így az itteni Feierabend után gondoltam, hogy elnézek még oda is, de mire megérkeztem, már ott is Feierabend volt. Nem baj, legalább a kellemes kerékpáros menetszél után jobban tudtam aludni. Rendőrrel persze nem szívesen találkoztam volna.

Ez a nap is mozgalmas volt, épp úgy, mint a többi, még hátralévő. Nemrég kaptunk az itteni külügyi irodától egy felszólítást, hogy túl sok bevásárlókocsi áll az udvarunkon, és vissza kellene vinni őket. Néhányan ugyanis lusták elcipelni az árut, így azokat rögtön hazáig tolják, a kocsit visszavinni azonban már szintén nincs kedvük. Korábban is volt ilyen, többek között én is hoztam már így haza árut (amúgy általában kerékpárral járok vásárolni), de az már tényleg túlzás, hogy 6-8 kocsi álljon az udvaron... Így délután a négy magyar felvonult négy kocsival és egészen a Kaufland-ig csörömpölt velük. Szóltam a többieknek is, aztán végül eme ügy végére is pont került. Este még elugrottunk a Humphrey nevű helyre, ahol sok érdekes nem történt, szinte többen mentek ki, mit be. Így nem volt nagy banzáj, sokáig nem maradtunk, haza azonban már kénytelenek voltunk gyalogolni.

Szombaton egy vietnami étterembe látogattunk el, Laurance, a francia csaj ugyanis már napok óta emlegette, hogy sushi-t akar enni, és szeretné, ha mennének még vele néhányan. Én annyira nem lelkesedtem eziránt, aztán végül Gáborral mégis csatlakoztunk a társulathoz. Egy nagyon elegánsan berendezett, folyócskával és fahíddal díszített, kívül pedig favázas épületbe vezetett az utunk. Amikor megérkeztünk, pont ott ült az iskola rektora is, valószínűleg a családjával. Sokáig tanulmányoztuk az étlapot. Én először arra gondoltam, hogy rendelek egy szem sushi-t, hisz az is lehetséges volt, aztán végül egy kisebb, vegyes tálra esett a választás, amely hat ajróba került, és ketten osztoztunk rajta Gáborral. Domi és Laurance viszont már egy többszintes kollekciót kért, a sok ínyencség azonban szegény Dominak már majdnem visszafelé kívánkozott, így a végén besegítettünk oda is. Erika nem mert kockáztatni, ő maradt egy egyszerű csirkénél.

Mi szem szájnak... vagy mégse? Voltak ám furcsa falatok

Érdekes volt még, hogy evés előtt egy meleg, illatos folyadékkal átitatott kendővel kellett kezet törölni, ezenkívül pedig egy-egy apró előétel és aperitif is a menü része volt. Így nem volt sok az a hat (fejenként három) ajró, hisz mi olcsó mostanság? Kellett egy kis egzotikum is, így nem bántam meg, hogy elmentem.

Erre a napra terveztünk még egy sörkóstoló bulit, ami azt jelentette volna, hogy megkóstolunk vagy tízféle sört, a végén pedig értékeljük azokat, már ha akkor tudunk még egyáltalán olyat, ez azonban elmaradt. Viszont még pénteken összefutottam egy csajjal a Kaufland-ban, aki mondta, hogy farsangi buli lesz nálunk, és nyugodtan mehetünk, csak öltözzünk be tarkán. Jobb ötlet híján maradt ugyanaz a szerelés, mint a csütörtöki pizsamapartyn. Egész jó volt, később pedig még elmentünk szintén a Humphrey-ba, ahol úgy kettőig húztuk az igát. Hazafelé viszont megint kénytelenek voltunk gyalog menni. De jó, hogy van kerékpár...

Vasárnap azonban már a pihenésé volt a főszerep. (Sonntag ist Ruhetag, igaz?) Illetve csak részben, hisz ekkor fejeztem be és küldtem el a beadandómat Turisztikai attrakciók és vállalkozások menedzsmentje tárgyból, amelyre érdemleges választ azóta sem kaptam. A munka ezek után sem állt meg, ugyanis hétfőn angolból kellett kiselőadással készülni kedvenc német tartományomról, Hessen-ről. Ez azonban már a következő hét zenéje. Szóljon hát legközelebb!

A kellemes kirándulás után január 7-én, szerda reggel sem siettem el a felkelést. Elvileg ezen a napon nekem nincs is tanítás, van azonban már régóta egy English Workshop nevű fakultatív délutáni kurzus, ami a kötetlen beszélgetésről szól. Korábban nem nagyon volt kedvem menni, főleg a beadandók miatt, de most végre rászántam magam. Először az Intermediate csoportra mentem be, ahol rajtam kívül egy csaj volt még, és nem túl sokat tudott angolul. A foglalkozást amúgy egy Keriin nevű amerikai csaj tartja, aki elég jól beszél németül is. Azután igyekeztem haza, mert másnap én tartottam kiselőadást Study Skills-ből, angolul. Ekkor még nem volt itt mindenki, ezenkívül ketten nem jöttek be órára, így a mélyen tisztelt publikum mindössze négy főből állt, abból három amerikai volt. Itthon, meg még a buszon is sikerült elmormogni magamban a lényeget, ez rengeteget jelent. Most valahogy egész jól ment a kiselőadás, amelynek a témája egyébként az volt, hogy hogyan lehet hatékonyan jegyzetelni. Még talán én is megfogadom ezeket, mert hasznos tanácsok. Pénteken átugrottam Alsó-Szászországba (Niedersachsen), ahol meglátogattam egy német ismerőst. Útközben még szétnéztem egy kicsit Goslar-ban, visszafelé pedig Bad Harzburg-ban, utóbbit azonban már kényszerből, ugyanis több, mint két órát kellett várnom a buszra. Bár mehettem volna vonattal is, az sokkal többe került volna.

A hétvége sok izgalmasat nem tartogatott, szombaton ugyanis 12, vasárnap pedig 15 órára kellett mennem dolgozni. Nem tudom miért, de valahogy sikerült összecserélnem a két időpontot. Szombaton fél egykor megcsörrent a mobilom. Hát persze, hogy a főnökasszony volt, aki azt kérdezte, hogy hol vagyok. Amikor elmondtam, hogy mi a helyzet, már ő is csak nevetett… Fél kettőre aztán bekerekeztem, de ekkor sok dolgom már nem volt, a nagy munka ugyanis lement addigra. A biciklit most ott hagytam a hotelnél, és busszal mentem le. Épp összefutottam az egyik francia csajjal, aki nem régóta dolgozik ott, és szilveszterkor is ott volt. Mondtam, hogy gyorsan kiszaladok megnézni, hogy mikor jön a busz, aztán visszajövök beszélgetni. A busz azonban pont abban a pillanatban gurult be a megállóba, így kénytelen voltam felszállni. Még a kabát se volt rajtam. Kérdezte is a sofőr, hogy mi az, tavasz van odakint?

Vasárnap mindössze két órát dolgoztam, ugyanis egy idősebb csoport érkezett a tekepályára, így az ott lévő, hátsó pulton kellett őket ellátnom sörrel és egyebekkel. Szeretek ott hátul lenni, ott senki nem mondja, hogy ez így nem jó, vagy úgy nem jó, itt egyszerűen csak megcsinálom az embereknek azt, amit kérnek. Ahogy befutott a csoport, kértek is vagy három-négy pohár sört, a sörcsapból azonban csak hab jött, minden mennyiségben. Természetesen nem én voltam a hülye, hisz korábban is csapoltam ott már söröket, korsószámra, és fél perc alatt kész is voltam… Így előreszóltam telefonon az egyik csajnak, aki mondta, hogy tud róla, úgyhogy most kénytelen leszek többet csapolni és öntögetni. Pfff… Szerencsére a nyugdíjas csoport nem volt türelmetlen, nem öntöttek le fél perc alatt egy sört, így volt időm szöszmötölni.

Visszafelé már az előző nap fent hagyott biciklivel gurultam le, hajnali egy körül pedig megérkezett Domi és Erika is. Mondták, hogy EasyJet megint pont olyan füldugító és fejrobbantó volt, mint amikor szeptemberben érkeztünk, ráadásul szegények a három és fél órás vonatút során is majd’ megfagytak. Beköszöntem tehát hozzájuk, aztán lassan eltettem magam egy újabb hét kezdetére.

Az újév utáni napjaimat az TDK-dolgozat részleges kipofozása jelentette, ugyanis az OTDK-ra való jelentkezés határideje január hetedike volt. Igyekeztem még előtte befejezni a simításokat, ugyanis január 4-én jött otthonra Gyuri, aki segített kinyomtatni és CD-re írni az anyagot. Bár mindezeket megtehettem volna itt kint is, egyrészt színesben kicsit nehézkes lett volna nyomtatni (márpedig számos saját készítésű vasúti fotó illusztrálja a dolgozatot), másrészt pedig kicsit sokba került volna kétszer majd’ negyven oldalt spirálozva postázni. Így maradt az a megoldás, hogy elküldöm e-mailen a pestieknek, akik majd szépen kinyomtatják és postázzák, amit kell. Így is történt, így most már csak az áprilist kell várnom, aztán irány Debrecen és a háromnapos konferencia!

Ebben az időben szinte minden nap verőfényes napsütés volt, így január 6-ára elterveztem, hogy felsétálok az 1142 m magas Brocken-re, amit már októberben ugyan megtettünk, de mint említettem, az nem volt az igazi. Kedden tehát fel is keltem reggel, vittem elegendő élelmet és innivalót, termosz híján snapszot is, bár az megmaradt (ugye ökör iszik egyedül), majd 9 óra körül felszálltam először a városi, majd egy helyközi buszra és a kisvasút Schierke állomásáig vettem az irányt.

Nem csak én fotóztam ám!

Összesen vagy négyféleképpen lehet eljutni a csúcsra (mármint fel a Brocken-re). Én most nem arra mentem, amerre ősszel voltunk, hanem végig a síneket követtem, ott ugyanis azzal párhuzamos gyalogút van kiépítve. Igaz, egy szakaszon elég meredek és hepehupás, főleg a hóban, én mindkét irányba azt választottam. Időközben azonban egyre nehezebb volt a járás, nem is azért, mert elfáradtam, hanem azért, mert a csizma kissé feltörte a sarkaimat, főleg a jobb oldalit. Így az utolsó két km megtétele elég nagy küszködés volt, zsebkendővel és egyebekkel próbáltam puhítani a dolgon, de úgy se volt az igazi. A főútra kiérve azonban már jobban tudtam menni, a ragyogó napsütés és a csúcs közelsége miatt pedig egyáltalán nem ment el a kedvem. Először a vasútállomás szuvenírboltját céloztam meg, ahol tudtak adni ragtapaszt, meg sikerült szereznem pár papírzsepit is. Ezeket azonban a visszaútra tartogattam, előtte ugyanis a maradék pár méter meghódítására koncentráltam.

A Harz-hegység teteje. Igaz, alig magasabb, mint a Kékestető

A kilátás lenyűgözött. Tök jó érzés volt arra gondolni, hogy most nem otthonról nézek felfelé a pici csúcsra, hanem a nagy magasból lefelé, városunkra. Alaposan megnéztem mindent és megebédeltem az ottani önkiszolgáló étteremben, amelynek egyébként az árai egészen barátiak voltak. Érdekes módon még két telefonhívást is kaptam, először anyu hívott, hogy mi újság, utána pedig a főnökasszony kérdezte, hogy nem tudnék-e beugrani fél hatra dolgozni. Hát mondtam, hogy épp a Brocken-en vagyok, így esélytelen lenne odaérnem, hisz még vonattal is két óra az út.

Fenyőfaszobrok és aprónak tűnő dombocskák

Az utolsó buszt néztem ki magamnak, ami este hét körül indul Schierke állomástól. Egy kényelmes háromórás ráhagyással indultam vissza, előtte azonban lerendeztem a sarkaimat az állomáson kapott ragtapasszal, az emberektől kért zsepivel és az étteremből hozott szalvétákkal. Így már kényelmesebb, puha felületet sikerült varázsolni, tehát a visszafelé út sokkal kényelmesebb és gyorsabb is volt. Olyannyira gyorsabb, hogy kb. két óra alatt leértem Schierke-be, ahol így egy jó órát kellett volna várnom a buszra. Időközben egyre lejjebb ment a nap, ami először még szép volt, később aztán egyre kísértetiesebb. Szépen rám sötétedett, és bár teljesen egyedül voltam, nem estem kétségbe, hisz végig a vágányokat kellett követnem.

Hazafelé bandukolva. Kicsit félelmetes

A végén már nagyon untam a sötétben való mászkálást, de aztán észrevettem egy vasúti jelzőt. Valószínűleg Schierke bejárati jelzője volt, de még elég sokat kellett utána is gyalogolni. Aztán már láttam a távolban az állomás fényeit, sőt még néhány várakozó embert is, igaz, vonat már nem járt. Kicsit később szóltam is nekik, hogy ne várjanak, mert ma már nincs több vonat. Erre mutatták a menetrendjüket, hogy 17:56-kor jön még egy, de ekkor mondtam, hogy tessék csak megnézni, mit jelent a menetrendi mező „E” betűje?! Azt, hogy az a vonat csak március 28-tól fog majd közlekedni! Mondtam, hogy fog még jönni egy busz egy óra múlva, de azt nekik nem volt kedvük kivárni. Helyette hívtak taxit, de én nem akartam azzal menni, mert a főiskolásoknak a busz ingyen van. Aztán végül mégiscsak mentem, a két csapat ugyanis ketten kifizette a taxiköltséget. A közeli parkolóban álltak a két társaság autói. Kérdezték még, hogy hol lakom, majd a házaspár egy kislánnyal felajánlotta, hogy haza is visznek! Ráadásul egészen a házunkig! Nem győztem köszönni a kedvességüket, ugyanakkor ők se, hogy tájékoztattam őket. Amikor elhangzott magyarul, hogy „viszontlátásra”, még boldogabb lettem. Hát igen, vannak még kedves emberek.

Jó volt tehát ez a „kis” út. Összesen csaknem 15 km-t gyalogoltam, de egyáltalán nem fáztam, még a fenti mínusz 10 fok ellenére sem. Mindezek után persze öröm volt újra otthon lenni.

Kellemes napsütéssel indult a szilveszter. A német rokonok rám sóztak néhány Bratwurst-ot, amit már nyáron, vagy ősszel lefagyasztottak. Elvittem hát őket, de gyorsan meg kellett enni, ugyanis az ötórás vonatút során kissé felengedtek. Egyedül nehezen ment volna, ezért szóltam még előző este a többieknek, hogy dél körül jöjjenek le, a ház előtt begyújtjuk a grillt és kolbászolunk egy kicsit. Így is történt, nagyon szép volt az idő is, hisz egészen a Brocken-ig el lehetett látni. Azóta valahogy nagyon felvágytam oda, főleg, amiért az októberi túra olyan rosszul sikerült az időjárás miatt. A nép megette a javakat, és én bár még ettem volna egy kicsit, ez az eszes Frank egy vödörben megfagyott jégkorongot tett a grillrácsra, mert ő nagyon szeret játszani. Régebben az udvaron álló bevásárlókocsikkal is versenyt szervezett, hogy ki ér célba hamarabb, ráadásul én voltam az utas, ő meg a sofőr… De szerencsére ép bőrrel megúsztuk. Na mindegy, ezek után már esélytelen lett volna újra begyújtani a grillt, így maradt otthon a serpenyő. Napközben még elugrottam vásárolni, de ekkorra még nem derült ki, hogy pontosan mi is lesz az esti program.

Otthonunk december 31-én...

Estefelé is elég nagy volt a csend. Később Frank átjött, mondván, hogy ő volt már a szomszéd házban, de nem érezte túl jól magát. Egy kicsit iszogattunk itt, majd javasoltam, hogy nézzük meg újra, mi a helyzet odaát. Ekkorra már azonban kikerült egy papír az ajtóra, amin ez állt: „Geschlossene Gesellschaft”. Ez amolyan zártkörű társaságot jelent, amit eléggé furcsának találtunk. Ráadásul egy csomó olyan ember érkezett még kocsival, akiket sose láttunk. Hát érdekes!

Aztán végül találkoztunk pár informatikus sráccal, és velük sörözgettünk. Bár minden második szó megabájt és gigabájt volt, azért elvoltam, éjfél körül pedig lementünk tüzeskedni egy kicsit. Jött a párhuzamos társaság is, és voltaképp az egész város összejött, így durrogás és tűzijáték borított mindent. Ekkor jöttem rá, hogy itt nem a város csinál banzájt rengeteg pénzért, hanem mindenki hozzájárul egy kicsivel. A sok kicsi sokra megy elv itt tehát érvényesült, ráadásul nem is akárhogy. A hátrány csak annyi volt, hogy a sok szemét, ami ezzel jár, a mai napig is a két ház között hever, igaz, már átrugdosták a fűre őket… Még egy kicsit visszamentünk a lakásba, de én jobbnak láttam, ha hajnali kettő körül elvonulok, január 1-jén ugyanis már mentem dolgozni.

... és január 2-án. Az új év egy kis havat is hozott magával

Estére, mire hazaértem, már nagy zenebona fogadott otthon, megérkeztek ugyanis az amcsik. Az igazat megvallva örültem volna még egy kis nyugalomnak, de hát ez van. A következő napokon szépen szállingózott a hó, ezzel együtt a többiek is vissza, így ismét egyre több fény tündökölt a ház ablakain. Az tanítás azonban csak január 7-én kezdődött.

December 19-én, pénteken, miután kikísértem a honfitársakat az állomásra, otthon kinyújtóztam még egy kicsit, majd 13 órára mentem dolgozni. Az emberek lassacskán hazaszállingóztak, és bár a karácsonyi vásár fénye és zsivaja megmaradt, hallgatókból szinte egyet sem lehetett látni. Már megszoktam, hogy szinte naponta összefutok legalább egy ismerős arccal, akár a buszon, akár az üzletben, akár bárhol, a városban. Hát igen, ez a kisvárosi feeling! Nagyon megszerettem!

A házaink ablakain alig lehetett néhol egy-egy fényt látni, a legtöbb hosszú időre sötétségbe borult. A mi lakásunkban ekkorra már csak én maradtam egyedül. Este azonban még a szomszédban összejött a maradék nép, volt, aki még egyáltalán nem is látta a másikat. Mindenesetre egy kellemes, vidám úgymond búcsúestét töltöttünk ott, hisz ezután már tényleg alig maradtak. Én még szombaton és vasárnap is dolgoztam és egészen keddig maradtam. Szokatlan volt ez a nagy csend és nyugalom.

Szombat reggel egy kicsit elaludtam, így csak később tudtam elindulni otthonról. Talán ekkor volt az első alkalom, hogy nem engedtek fel kerékpárral a buszra, ami egyébként szinte üres volt. Ha sokan vannak, megértem, hogy balesetveszélyes, de ilyenkor… a sofőr egyértelműen szemét volt. Útközben megfordult a fejemben, hogy az országúton esetleg feltartom egy kicsit, kacskaringózom előtte, hogy ne tudjon kikerülni, és így csinálok neki egy kis késést, de aztán eszembe jutott, hogy elég gyakran buszozom a városban, így nem lett volna szerencsés hírhedtté válni. Végülis félórás késéssel befutottam, aminek persze nem nagyon örültek, de azért nem volt gond se. Én ebből nem csinálok gondot, hisz úgyis már csak pár hétig vagyok itt. Vasárnap egyébként már nagyjából időben érkeztem. A délelőtti műszaknak mindössze annyi előnye van, hogy olyankor én is meg tudok reggelizni a vendégek után. De ha minden nap azokat kellene enni, akkor már visszafelé kívánkozna, főleg, hogy ott is a legolcsóbb, saját márkás lekvárt öntik az elegáns csuporba, és hasonló narancslevet a kancsóba… De ez teljesen érthető, hasonló helyzetben valószínűleg én se tennék másként.

Hétfőn egy kiadós pihenés után még utoljára, ám kissé szomorúan bementem a városba, vetettem egy utolsó pillantást a színkavalkádra, majd a postán feladtam még egy képeslapot a nagymamának. Nagyjából rendbe szedtem a szobámat és a lakást is, majd összepakoltam, és másnap dél körül indultam a rokonsághoz. Négyszer szálltam át (tehát öt vonattal mentem) és több, mint öt óráig tartott az út. Szívesebben mentem volna Hannoveren keresztül, mert bár úgy hat óra az út, csak kétszer kell átszállni, ami kényelmesebb a csomagokkal. Akciós jegyet azonban csak erre sikerült kapnom. Az InterCity-n volt több, mint két órám, így nekiálltam az akkori lemaradást behozni, és elkezdtem megírni a korábbi történéseket.

Mezei IC mezei utassal. Konnektor azért itt is akad

Mind a szenteste, mind a karácsony nagyon kellemesen telt. Kaptam egy új utazótáskát, ami kerekes is, emelhető is, és hátizsákként is használható. Az egyetlen gond vele csak annyi, hogy üresen is meglehetősen nehéz. Kaptam még egy vasúti falinaptárat, tusfürdőt, édességet, egy hajnyírást (azóta már megint hasonló a fejem, mint előtte) és egyéb standard-ajándékokat. Én pedig igazi harz-i specialitásokat vittem a családnak: egy Jäger-hez hasonló gyógynövénylikőrt (Schierker Feuerstein) és a kürtőskalácshoz hasonló, ám piskótajellegű helyi édességet (Harzer Baumkuchen).

Karácsony külföldön. Idén először

A két ünnep között sem volt unalmas, voltunk vonattal a közeli Gießen-ben korizni. Ez egy ideiglenes jégpálya volt, hasonló, mint otthon az Országház előtt, ráadásul a legnagyobb cipő is „csak” 47-es volt, amit tudtak adni. Ezt össze se lehetett hasonlítani az ittenivel, de azért tetszett. Hamar eltelt ez az egy hét, és bár úgy terveztem, hogy szilveszterkor dolgozni fogok, módosult a program. December 30-án délután hívott a kedves főnökasszony, hogy mégse jön annyi vendég, mint amennyire számított, így nem kell mennem dolgozni. Ennek bár örülhettem is volna, de a visszafelé szóló vonatjegyem már le volt foglalva (és ugye mivel akciós, nem módosítható), otthon pedig alig volt valaki, így valami jobb bulit esélytelen lett volna kifogni. Ennek ellenére elindultam, szintén öt vonattal, majd otthon körbenéztem egy kicsit. A két ház több, mint száz ablakából talán 3-4 helyen volt fény. Az egyik helyen egy vietnami delegáció nyitott ajtót, a másikon azonban már németek voltak, köztük a már jól ismert Frank is. Elvoltam náluk néhány órát, másnap pedig ismét eljött az év utolsó napja. Ezt azonban hagyjuk meg a következő résznek!

Arra, hogy mi ihlette ezt a gyönyörű címet, még visszatérünk. Most folytassuk a lényeggel. Berlinben tehát szerencsésen lekéstük a Budapestre induló buszt. Ott maradtunk, és hirtelen azt se tudtuk, hogy hova kapjuk a fejünket, mit tegyünk. Valaki odajött hozzánk, hogy este megy még Bécsbe egy busz, de hát arra is külön jegyet kellene váltani, meg hát csak nem engedhettem el Orsit a bizonytalanba… Későbbi buszra már nem lett volna érvényes az akciós jegy, meg az se volt biztos, hogy másnap megy-e egyáltalán. Manapság a repülőre se lehet csak úgy felszállni (lehetett-e valaha?), és bár vonat indult volna valamikor másnap reggel Budapestre, arra a jegy kb. 150 € lett volna. Nem maradt más hátra, mint előre: irány Wernigerode!

Tudván, hogy nincs mit tenni, kissé lenyugodva visszamentünk az S-Bahn-hoz, de akkora fejjel azon is csak fennmaradtunk. Az volt a terv, hogy a 21 órás közvetlen vonattal visszamegyünk, és addig elütjük valahogy az időt. Javasoltam, hogy menjünk el egy nagyobb állomásra, keressünk egy intelligens automatát, és nézzük meg, milyen lehetőségek vannak Pestre az elkövetkező napokban. Nem is tudom már, hogy hol szálltunk le, de nem is ez a lényeg. Épp az automatával szöszmötöltünk, amikor odajön hozzánk egy lány, hogy merre akarunk menni. Ők Lipcse felé mennek, és vinnének magukkal néhány embert. (Németországban népszerű a hétvégi, ún. Schönes-Wochenende-Ticket, amellyel 5 személy, az IC, ICE és egyéb magasabb színvonalú vonatok kivételével az egész országban egy teljes napon át utazhat. Fiatalok, idősek, családok gyakran így szinte fillérekért utaznak a költséget elosztva, egy ilyen jegy ára ugyanis 35 euró. Sokszor egyszerűen idegeneket szólítanak csak úgy le a pályaudvarokon, hátha szerencsével járnak.) Nos, hát hasonló történt velünk is. Igazából Lipcse nekünk abszolút nem esett útba, hisz teljesen másfelé kellett volna mennünk. Így megkérdeztem a lányt, hogy nem akarnak-e esetleg Wernigerode érintésével hazamenni… (Tudom, hülyeség volt.) Nyilván nem akartak, de erre ő megkérdezte tőlünk, hogy mi lenne, ha mi mennénk Lipcsén keresztül? Ők ott befejezik az utazást, a jegyüket pedig megtarthatjuk. Na persze, hogy rávágtam: megyünk!

Így Berlinből egy kb. hatórás vonatút során, Lutherstadt Wittenberg, Lipcse, Halle és Halberstadt érintésével befutottunk mesevárosunkba. Annyi volt még a gond, hogy a jegyre rá kell írni egy utazó nevét, hogy elkerüljék az ilyen trükköket. A kalauz ezt eddig nálam még sose ellenőrizte (nem kért igazolványt), így meg mertem kockáztatni. A jegyen egy női név volt, így Orsit bíztam meg annak felmutatására. Névellenőrzés szerencsére most sem volt. Mindezzel több, mint húsz ajrót spóroltunk meg, két személynek ugyanis kereken 30 € lett volna a hazaút, a csoporttal való utazást pedig sikeresen lealkudtam kettőnknek nyolc ajróra! Ráadásul még így is hamarabb hazaértünk, a közvetlen vonattal ugyanis kb. hajnali egyre érkeztünk volna meg. A magyarok egyébként pont erre a hétre foglaltak maguknak vonatjegyet 39 euróért Budapestre. Útközben még felhívtam Gábort, mert nem voltam benne biztos, hogy csütörtökön, vagy pénteken mennek-e haza a magyarok. Gábor pénteket mondott, így már útközben, Halberstadt-ban vettünk egy vonatjegyet egy mezei, ám intelligens utcai automatából. Szerencsénk volt, mert 59 euróért kaptunk jegyet Budapestre, ugyanarra a vonatra, amellyel a többiek is utaztak. Ha indulás előtt legkésőbb három nappal nem váltjuk azt meg, akkor bizony 143 € lett volna egy egyirányú út!

Orsi skype-on keresztül informálta a hazaiakat, azután a fő tevékenység a képek iWiW-re való felpakolása volt. Persze nekem is kellett a gép, másnap ugyanis kiselőadást kellett tartanunk Hotelmanagement-ből. Szerencsére a szomszéd házból Kill You tudott nekünk adni egy matracot, sőt még egy takarót is, így legalább fekhelye volt mindenkinek. Másnap reggel nem siettük el a felkelést.

Az utolsó percekig csináltuk a diakockákat, amelyet aztán lassan abba kellett hagyni, hisz indulni kellett a suliba. Gyakorolni nem nagyon volt már idő, csak néhányszor elmormogtam magamban a dolgokat. Az igazi beszéd azonban már élesben ment. Remekműveinket Orsi is meghallgatta. A tanárnő nem győzött dicsérni bennünket, pedig azért lehetett volna komolyabb is. Majd kíváncsi leszek az osztályzatra! Este karácsonyi bulit szervezett az InterForum, amelyre hol máshol is kerülhetett volna sor, mint a mi lakásunkban. Az InterForumosok tőlem kértek engedélyt e-mailen, én azonban nem tudtam rá válaszolni, mert pont akkor voltam Berlinben. Az amcsik így aztán kicsit meglepődtek, hogy most mi van itt, ráadásul részt sem vettek rajta. Nekem mindenesetre tetszett. Kedden és szerdán szinte egész nap jártuk a várost, megmutattam szinte mindent. Felmentünk a kastélyhoz, utaztunk a füstössel, sétáltunk a karácsonyi vásáron, így programból nem volt hiány. A keddi suli-bulit kihagytuk, szerdán viszont átmentünk egy kicsit Kill You-ék udvarára, akkor ugyanis ott röffent össze a nép.

Színfolt a szürkeségben

Csütörtökön volt egy angolom és egy Study Skills, utóbbin az egyik lett csaj (Irena) és Domi tartott prezentációt. Orsi addig a gépteremben foglalta el magát. Egy kis séta és buszozás után jobbnak láttuk, ha hazamegyünk, mert másnap hosszú út várt a magyarokra. Pénteken reggel, 5.01-kor indult a vonat, amellyel elindultak hazafelé. Útközben még kétszer átszálltak, azonban így is csak Párkányig jutottak, ugyanis a sztrájk miatt nem engedték be Magyarországra a szerelvényt. Szerencsére Domi apukája Párkányból bevitte Pestre őket, így hazaútjuk szerencsésnek mondható.

És hogy minek köszönhető ez a gyönyörű hosszú cím? A sokat nézelődő és feliratokat olvsasgató Orsi vette észre ezt a kiírást a Kaufland közelében. Én szinte minden másnap arra járok vásárolni, és eddig még nem tűnt fel. Igaz, hogy a németek szeretik a hosszú összetett szavakat, azért ez nekem is szemet szúrt. És hogy mit jelent? Szerencsére angolul is ki van írva, így a fordítás örömét meghagyom nektek. Jó szórakozást!

Angolul öt szó, németül csak egy

Így telt hát ez a rendhagyó hét, szegény Orsi az iskolából is kiesett pár napra, de végül senki sem bánta meg, hogy így alakult. A rövidnek induló látogatás így meghosszabbodott, többet lehettünk együtt és nem utolsó sorban új élményekkel lettünk gazdagabbak. Mindezek után egy teljes hétvégén át tartó munka várt rám.

Nem sokkal kiutazásom előtt felmerült, hogy milyen jó is lenne, ha Orsi meglátogatna itt Németországban. Hosszas gondolkodás, szervezés, átgondolás, meggondolás után arra esett a választás, hogy egy közös hétvégét töltünk el Berlinben. Orsi busszal utazott, amelyre a jegyet már októberben lefoglaltuk, a szállással együtt. A szállást végül módosítottuk, de ekkor még nem gondoltuk, hogy voltaképp a teljes program módosulni fog. A nagy út december 13-án kezdődött. Ekkor indultam el már hajnali 5-kor otthonról, hogy Orsi érkezése előtt még Berlinben utazgassak, fotózzak egy kicsit. A busz Budapestről eredetileg 12.45-re érkezett volna Berlinbe, de mivel tudtam, hogy korábban fog jönni, én is előbb mentem ki az ITB-nek is helyet adó konferenciaközpont melletti buszpályaudvarra. Minden erőmmel azon voltam, hogy hamar ott legyek, és már fél egy előtt ott is voltam, mégis én érkeztem másodjára. A fogadtatás így nem volt annyira káprázatos, ennek ellenére elindultunk a szálláshoz, ahonnan a cuccokat gyorsan lepakolva neki is vágtunk a városnak. A szállás nem volt rossz, rögtön a metróállomás lejárata mellett volt, így a metróval mindig gyorsan elértük, amit kellett.

Az első utunk az Alexanderplatz-ra vezetett, ahol a hatalmas karácsonyi vásárban gyönyörködve kicsit elszaladt az idő. Már majdnem sötét volt, mire az S-Bahn-nal átmentünk a brandenburgi kapuhoz. Ezután a közelben lévő Madame Tussauds múzeum viaszfigurái felé vettük az irányt, ugyanis ennek meglátogatása is a program része volt. Ruhatár nem volt, így az állványon lévő fényképezővel kicsit nehézkes volt mozgolódni. Aztán eszembe jutott, hogy ingben és nyakkendőben kellett volna jönni, mert az jobban illett volna a „közös” fotókhoz, mint egy mezei póló, pulcsi. Na de mindegy, most már ez maradt, így csaknem minden figurát végigfotózva, egy jó órás nézelődés után továbbálltunk. Utaztunk az emeletes városnéző busszal is, bár este nem sokat láttunk abból. Berlinben a 100-as és a 200-as buszokat a BVG üzemelteti, így akinek napijegye, vagy bármilyen érvényes jegye van, utazhat velük. Elvileg bliccelni is lehet rajtuk, hisz a buszok akárcsak Pesten, itt is rendes menetrendszerinti forgalomban közlekednek. A busszal az Alexanderplatz-ra visszajutva még megnéztünk sötétben is a vásárt, majd elugrottunk még a Potsdamer Platzra. A hideg miatt aztán végül sokat nem maradtunk, hanem visszamentünk a szállásra, ahol egyébként szintén nem volt a legmelegebb.

Madame Tussauds Berlin

Másnap – miután befizettünk egy négy ajrós, büféasztalos reggelire – a brandenburgi kapunál kezdtük a városnézést. Onnan átsétáltunk a Reichstag-hoz, majd átbuszoztunk a Zoologischer Garten-hez. Nem hagytuk ki a Checkpoint Charlie nevű egykori határátkelőhelyet sem. Onnan el a Potsdamer Platz-ra, megnéztük a Sony Centert, majd S-Bahn-nal visszamentünk a Hakescher Markt-hoz. Megnéztük a Berlini Dómot, a vörös városházát és az ott is felállított vásárt. Ott sikerült még az egyik csajjal is összefutni a fősuliról.

Berlin: Schloss Bellevue, Dom, Reichstag sowie das Brandenburger Tor

Végig abban a tudatban voltunk, hogy a busz 16.45-kor indul Pestre, így eléggé kiszámítottuk a visszaindulást, és bár 16.34-re oda is értünk a buszpályaudvarra, ott egyetlen autóbuszt nem láttunk. A többiek azt mondták, hogy elment. Először nem akartuk ezt elhinni, be is mentünk a váróterembe, majd még egyszer ránéztem a papíromra. Az indulási idő 16.30 volt!

Hosszas készülődés előzte meg a december 10-én megrendezett nemzetközi estet. Már egy héttel a rendezvény előtt volt egy megbeszélés, hogy milyen eszközökre lesz szükségünk, mit fogunk majd csinálni stb. Erre csak Gábor tudott elmenni, ugyanis a többi magyarnak, köztük nekem is, más dolga volt. A választás végül is csirkepaprikásra, mit egy igazi magyaros ételre esett, köretnek azonban a galuska bonyolultsága miatt maradt az olcsó, könnyen és viszonylag gyorsan elkészíthető tészta.

Sűrű volt az a szerdai nap. Be kellett ugrani a suliba, hogy jelentkezzünk a vizsgákra, így a bevásárlásra még ez előtt került sor. Gáborral átbicajoztunk a közeli Kaufland-ba, hogy megvegyük az alapanyagokat, melyek árait egyébként a számla ellenében visszakaptuk. Eredetileg 80 adagot kellett volna főznünk, de ezt nem mertük megreszkírozni, nehogy esetleg ránk maradjon az étel. Így vettünk kb. 60 adagra elég csirkeszárnyat és -combot, tésztát, tejfölt és csemegeuborkát. A vizsgajelentkezés után még egy kicsit kinyújtóztam, majd kopogtak a többiek, hogy akkor neki kellene látnunk a főzéshez, amelyre természetesen a mi „nagy” konyhánkban került sor. Bár ettem már jobb csirkepaprikást, azért ez sem volt – annyira – rossz. Estefelé aztán útnak indultunk, mindenki fogott egy nagy fazekat, amellyel aztán már futnunk kellett a buszhoz. Gondoltuk, hátul szállunk fel, mert az kényelmesebb, erre a vezető az orrunk előtt csukta be az ajtót, lévén, hogy elöl kell felszállni, és a jegyet felmutatni. Ekkor egy hangos és határozott bzmgakrvnyd után előre mentünk. Szerencsére a vezető nem tudott magyarul.

A suliban egy részünkre fenntartott asztal fogadott bennünket. Egy kicsit rosszul éreztem magam látván a szépen feldíszített standok között a mi sivár fehér asztalunkat. Ez nem hagyott nyugodni, így gyorsan elrohantam a közeli boltba, hogy nézzek valami dekorációt. A zöld karácsonyi mintás csomagolópapírhoz piros szalvéta társult, az asztal széle pedig fehér maradt, így nagyjából sikerült eltalálni kis hazánk zászlajának igen változatos színvilágát. Visszafelé leintettem egy épp a főútra kiforduló kocsit, hogy vigyen már el a suliig. Szerencsére kedves volt, és beszállhattam, így kezdés előtt 1-2 perccel már újra a standunknál voltam.

Hähnchenpaprikasch forever

A tésztát már a suliban főztük meg, mert az csak frissen jó. Fogytak ám rendesen az adagok. Nem is gondoltuk volna, hogy pont a hús fog kevésnek bizonyulni. A vége felé már egyre kisebb adagokat mértünk, állt a sor, és pillanatok alatt elfogyott minden. A sor végén állóknak már semmi nem maradt. Sajnos a többi stand termékei is gyorsan fogytak, így sok esélyünk nem volt arra, hogy a szép számban begyűjtött jegyekből jókat együnk-igyunk. Volt koncert, Brandon, az amcsi srác is énekelt, mi pedig a hozott söröket iszogattuk, hisz mi rendesen dolgoztunk. Azért kitöltöttük őket műanyag poharakba, hogy ne legyen feltűnő. A németek egyébként nem is kevés betétdíjat számoltak fel a poharakra (50 cent), arra ösztönözve a jónépet, hogy vigyék azokat vissza, ne pedig szétdobálják. Ennek ellenére sokan otthagyták a poharaikat, így élelmes magyar módjára, azokat leadva még néhány pohár grátisz sörre tettem szert.

A főzőest egyben verseny is volt, a magyar konyha azonban – a nagy érdeklődés ellenére – nem került dobogóra. A buli és a hangulat viszont nagyon jó volt, így megint jó sokáig maradtunk. Hazafelé taxival mentünk, ahol direkt szóltam a sofőrnek, hogy ne kerülőúton menjen. Aztán szóltam, hogy tegyen ki minket egy kicsit előbb, a közeli buszfordulónál. Így is fejenként három ajróval lettünk szegényebbek. Bár sikerült vagy 7 órát aludnom, elég fáradt voltam a 11.30-as angolon. Volt még egy Study Skills, aztán szépen hazamentünk.

Pénteken aztán jól kifújtam magam, mert szombaton hajnalban indultam Berlinbe, ott ugyanis Orsival találkoztunk. Sajnos a többiek pont ebben az időben mentek Prágába, így erről sikeresen lemaradtam.

Valóban nem sok érdekeset tartogatott ez a hétfő. Tourismusorte tárgyból a finn, a francia és a lengyel csaj tartott kiselőadást. Nem volt túl nagy szám, és sok olvasás is volt bennük. Ezt én nem nagyon szeretem. Emellett továbbra is rendületlenül írtam a beadandókat, szinte sehová nem mentem, csütörtökön aztán mégis „közbejött” egy magdeburgi kiruccanás. Szó szerint közbejött, ugyanis én nem terveztem menni, azonban sokan visszamondták az utat, a maradék helyeket pedig fel kellett tölteni. Az út nem került semmibe, így gondoltam, elnézek akkor én is. Egy érdekes karácsonyi előadást néztünk meg, ahol sokat zenéltek, és énekeltek is angolul, németül, spanyolul és olaszul. Tetszett a dolog, így nem bántam meg, hogy én is mentem, bár hajnali 1-re értünk csak haza. A kísérő tanárnő hazavitt bennünket a kocsijával az állomásról, így gyalogolni se kellett.

Pénteken természetesen nem volt suli, így tudtam aludni és tovább készülni. Szombaton, mikulás napján azonban egy kicsit megleptem a többieket, ugyanis egy mikulássapkával a fejemen bezörgettem minden Erasmusos ablakán. Szerencsére mindenki a fölszinten lakik, kivéve Gábort (aki éppen nem volt otthon) és Brandont (akit viszont az egyik francia csajnál zavartam meg). A jobbak csokimikulást és harangot kaptak, a rosszabbak csak az egyiket közülük. Járt tehát a Nikolaus is nálunk, aki jól értett a gyerekek nyelvén, hisz a magyar mellett az angolra és a németre is szükség volt. Még aznap este egy karaokeparty boldog résztvevői lehettünk a szomszéd házban, Kill You-ék lakásában. Jó volt a hangulat, én például zárásig maradtam, pedig másnapra egy délelőtti lovaskocsikázás volt megbeszélve. De hiába.

Bár időben kaptam üzenetet a pontos helyszínről és időpontról, később egy másik csaj leveléből egy fél órával későbbi időpontot sikerült kiolvasni. Sajnos ehhez tartottuk magunkat, már csak azért is, mert így tovább alhattunk és a busz is jobban igazodott ahhoz. A postánál azonban, ahol taliztunk volna, már senki nem volt… A kocsi elment. Érdemes volt felkelni. Mi azért Gáborral még megvártuk a csapatot, egy kis Jäger-hez hasonló helyi snapsszal (Schierker Feuerstein) jól befűtöttek nekünk, aztán sétálgattunk egy kicsit az ekkorra már szépen feldíszített belvárosban.

Kicsi, színes és hangulatos. Olykor már mesébe illő

Találkoztunk két magyarral is, akik szintén Erasmus-program keretében tanulnak vagy Lipcsében, vagy Drezdában, pontosan nem emlékszem már. A hangulat sajnos egész jó volt, így nagyon bántam, hogy lemaradtunk a közös kocsikázásról, amire persze meg is lettünk volna hívva. Nem baj, ebből is tanultunk. Csak az a baj, hogy újabb és újabb hibák jönnek, így az ember egész életében csak tanul, sőt sok esetben nem is kevés tanulópénzt fizet. De ilyenkor mindig a jó öreg, bölcs mondással nyugtatom magam: csak ennél nagyobb baj ne történjen!

Igazából szerencsém volt a beadandó dolgozatok tekintetében, hisz majdnem mindegyik olyan témában készült, amely engem is nagyon érdekel. Így remek élmény volt számomra mind a kerékpárútvonalakat, mind pedig a kisvasút vonalait bejárni, dokumentálni és a tapasztalatokat megírni. Régóta terveztem már, hogy beutazom a füstös útvonalait, amelynek első lépését még október végén tettem meg. A fennmaradó részeket három nap alatt jártam be, egy Harz Tour Card nevű, három napig érvényes bérlettel (18 €), amely részben a kisvasút hálózatára is érvényes volt. Hétfőn a Türingia tartománybeli Nordhausen városával kezdtem, ott ugyanis dízelmotoros hibridvillamosok (Combino Duo) járnak ki a kisvasút vonalára. (Magyarul olyan villamosok járnak arra, amelyek áramszedővel és anélkül is képesek közlekedni. Utóbbi esetben a gőzmozdonyok által használt vágányokon át. Vagyis a villamos a vasútvonalról bemegy a városba, a pályaudvar elé, ott felengedi a szedőt és árammal megy tovább…) Mielőtt még belefeledkeznék a részletekbe, csak annyit mondok, hogy én nagyon élveztem.

Mije van a Combinónak? Illetve mije nincs?

Visszafelé már „rendes” vonattal mentem és a semmi közepén lévő, ám szerintem szép nevű Eisfelder Talmühle állomáson szálltam át a füstösre. Onnan egy majd két órás döcögés után befutottam Wernigerode Hochschule Harz vasúti megállóhelyre. Igen, a sulink mögött megy a vonat, és meg is áll ott. Érkezés után, egy kicsit átfázva egyenesen az iskola felé vettem az irányt, és beültem az aznapi első, 17 órakor kezdődő angolórámra, amelyet azután még egy Hotelmanagement követett. Este rizi-bizit csináltam magamnak sült csirkemellel és zöldségkörettel. A zöldségek (zöldborsó, bébirépa) azonban konzervben voltak, és bár ízlettek is, valahogy mégis úgy gondoltam, hogy nem konzerv-zöldborsóból kellene rizi-bizit csinálni… Jól gondoltam, de már késő volt. Hajnali 3-4 körül egy gyors ébredés, majd kotzen után bár visszaaludtam, sajnos reggelig ismétlődött a kellemetlenség. Eredetileg azt terveztem, hogy angol után a suli melletti megállóból folytatom az utamat, azonban ez egy kicsit változott. Tovább próbáltam aludni, majd dél körül útnak indultam. Felmentem a kisvasúttal Schierke állomásig, majd az ellenvonattal le is mentem. Akkor valahogy a füst se esett jól… Mindenesetre szép volt a havas táj látványa. Este megismételtem a túrát, ugyanis sötétben is akartam vonatozni egy kicsit. Kísérteties volt!

Nem először csapott meg a mozdony füstje...

Szerdán már nem akartam több füstöt szívni, ugyanis abból és a kisvasútból – akármilyen meglepő – talán elértem a telítettségi pontot. Így már normál vonattal látogattam el újra a világörökség részét képező Quedlinburg városába. Bár még gyenge voltam, a friss levegő jót tett. Szerencsére az eső sem esett és túl hideg sem volt. Megnéztem újra a városháza előtti teret, ahol már kezdték felállítani a karácsonyi vásár bódéit, sétálgattam a favázas házakkal kirakott utcákban és felsétáltam a kastélyhoz is. Kellemesen elfáradtam a nap végére és estére már jobban is éreztem magam.

Quedlinburg

Csütörtökön már rendesen meg tudtam ebédelni a menzán. Azonban este sem maradtunk éhen, akkor volt ugyanis Hálaadás, amit az amcsik tisztességesen megünnepeltek. Most az egyszer igazán kitettek magukért, köszönet és dicséret nekik. Félméteres pulykát sajnos nem sikerült sütni, azért annyira nem jól felszereltek a kéglik, pulykaszeleteket, salátát és még sok finomságot azonban tálaltak, így senki se maradt éhen. Összejött minden Erasmusos, így a jó hangulat nem maradt el.

Szerény otthonunkban, Hálaadás napján

Kártyáztunk is, bár egyszerűbbet, aminek azért még én is megértettem a lényegét. Most nincs kedvem elmagyarázni a szabályát, a lényeg az, hogy fogadni, majd a vesztesnek inni kellett… A „buli”, mint általában a legtöbb, a mi lakásunkban volt, mivel az az egyik, ahol a legtöbb hely van ilyen eseményekre. Pénteken szerencsére délután kellett dolgoznom, így viszonylag ki is pihentem magam. Jött egy férficsapat a tekepályához, akiknek nem győztem csapolni a söröket, adni a snapszokat stb… Azért jó volt ott is a hangulat. A pasik éjfél körül távoztak, aztán rendrakás, és kicsivel egy óra előtt távozás. Gáborral kb. egyszerre végeztünk, és útközben bevágtunk még egy dönert. Azt már meg sem említem, hogy micsoda kincs ilyenkor a kerékpár!

A hétvégét főleg tanulásra, ezen belül is a „vonatos” dolgozatomra szántam, hisz már elegendő képanyaggal és információval gazdagodtam. Azért hogy mégse üljek végig a szobában, elmentünk az egyik lengyel csajhoz, akinek épp szülinapja volt. Mindig úgy tervezzük, hogy az utolsó busszal hazamegyünk, azonban abból mindig gyaloglás vagy taxi lesz. Elmentünk még a Blue-ba és 2-3 óra körül keveredtünk csak haza. Bár én sétáltam volna, a csajok taxival akartak menni. Egyedül én se akartam gyalogolni. Hívtuk a taxit, gyorsan haza is vitt, két ajró valamennyiért. Ott egye meg a fene, legalább nem kellett fél órát gyalogolni. Vasárnap megint terveztük, hogy elmegyünk egy kicsit messzebbre, de tanulásra és egyebekre hivatkozva sokan nem akartak jönni. A többieknek ajánlottam Quedlinburgot, el is mentek, és tetszett is nekik! Én helyette inkább írogattam, majd eltettem magam a sok izgalmasat nem tartogató újabb hétfőre.

Szokásosan telnek a napok, ezeket nem is részletezem, inkább csak az érdekesebb történéseket emelem ki. A hétfői kiselőadás után már sok említésre méltó nem történt, leszámítva, hogy szerdán még elmentünk korizni, amire nagyon régóta vágytam már. Lévén, hogy elég nagy lábon élek, eddig erre még nem kerülhetett sor. Egyszerűen nem sikerült megfelelő méretű korcsolyát szereznem. Utoljára 2004-ben koriztam, úgyhogy most hatalmas élmény volt újra jégre menni. A 48-as cipő azonban még mindig egy kicsit kényelmetlennek bizonyult, így kénytelen voltam egy nagyobbat kérni. Egy kicsit furán néztek, de minden további nélkül sikerült keríteni nekem egy 49-es méretűt. Szinte felüdülés volt ez a kétórás csúszkálás. Szerencsére kocsival mentünk, így a hazaút sem okozott különösebb gondot. Csütörtökön sok érdekes nem volt, mindössze az egyik amerikai csaj, Nicky tartott prezentációt. Sokat nem értettünk belőle, annyira darált. Mindenesetre nekik elég könnyű dolguk van, hisz a saját anyanyelvükön prezentálnak, így nem csoda, hogy aztán dicséretet kapnak. A többi napok azonban főleg tanulással, otthonléttel teltek.

Azért időnként szeretünk ki is mozdulni a lakásból, ám ez nem mindig megy ilyen egyszerűen. November 23-ára például egy hétvégi kirándulást szerveztünk. Bár elég sokan vagyunk Erasmusosok, mégis szinte művészet összegyűjteni 5 főt arra, hogy az ötszemélyes hétvégi jeggyel, a költségeket megosztva kedvezményesen utazzunk. Ha mondjuk négyen vagyunk, az még elmegy, de ha már hatan, akkor az egy kicsit neccesebb a költségek megosztása miatt… Na de mindegy is, végül négy lány [Erika (H), Jaana (FI), Irena (LV) és Sarmite (LV)] társaságában nekivágtunk Braunschweig városának. Az állomást elhagyva villamosra szálltunk, ami egy másik kocsi siklása miatt kerülő úton közlekedett. Semmi káosz, semmi torlódás, ezek a németek mindent megoldanak.

Pillanatok Braunschweig városából

Elég hideg volt egyébként, és miután a főbb látványosságokat megnéztük, már sokan nyűgösek voltak, hogy éhesek, forró kávét innának stb. Így visszamentünk a pályaudvarra, ahol nem nagyon tudtuk, hogy most mit kezdjünk magunkkal. Hazamenni kár lett volna, hisz akkor minek vettünk napijegyet? Ekkor kitaláltam, hogy utazzunk tovább Hannoverbe! Meg is érkeztünk, és azonnal felszálltunk a villamosra, amelyen teljesen olyan érzésem volt, mint ha a hármason ülnék. Miután leszálltunk, nagy nehezen betévelyegtünk a belvárosba, ahol aztán kiderült, hogy a pályaudvartól a pályaudvarig vezető piros csíkon át vezető körútvonalat kellett volna bejárni. Aztán végül erre is sor került.

Hannoveri életképek

Visszafelé szintén a villamossal mentünk, de akkor már a föld alatt! Ez már kicsit szokatlan volt az otthoni után. Hazafelé, a jó kétórás vonatút során szinte már mindenki elpilledt, de hát sokat is voltunk úton! Hét ajró így már nem is volt sok ezért, hisz pesten még diákjeggyel se jönnénk ki ennyiből, nem beszélve arról, hogy a városi közlekedési eszközöket is használhattuk.

Ezután igyekeztem időben lefeküdni, hisz másnap vágtam neki a kisvasút maradék szakaszainak a beutazásához.

Hosszú üzemszünet után újra jelentkezem. Sok minden történt azóta, ezekről fogok még mesélni. A négy kodolányis beadandóból hármat már megcsináltam, szerencsére mindhárom ötös is lett. A Turisztikai attrakciók és vállalkozások menedzsmentje azonban még hátra van, azzal még egyeztetek a tanárnővel. Ezen kívül a TDK-dolgozatomat is ki kell pofozni egy kicsit, mert annak január 7-én már Székesfehérváron kell lennie. Az OTDK április 6-8-án lesz majd Debrecenben, de a jelentkezést és a dolgozatot már most kérik. További nagy hír, hogy dolgozom. Igazából már november közepén elkezdtem, eddig azonban még nem írtam róla, mert nem tudtam, hogy mennyire hivatalos, mennyire megengedett az Erasmus-ösztöndíj mellett. A részidős munka azonban semmilyen akadályba nem ütközik, így ezt nyugodtan csinálhatom. Gábor jelentkezett először, aztán üzentek, hogy szükség van még további munkaerőre, már csak azért is, mert egyikünk sem tud a hét minden napján ott lenni. Egy sporthotelben vagyok, ami tőlünk busszal egy fél óra, de szinte mindig biciklivel megyek, ugyanis sokszor még/már nincs busz, amikor kezdenem/végeznem kell. Odafelé emelkedik az út, így néha busszal viszem fel a kerékpárt, több-kevesebb sikerrel. Bár az órabér nem túl sok, főleg a helyi árszínvonal mellett, azért nem árt egy kis tapasztalatot szerezni. Hazaérkezésem időpontja is nagyjából megvan már, de mivel valószínűleg kocsival jövünk, pontos dátumot nem tudok még. Február 7-8 körül azonban már remélhetőleg, ugyanakkor sajnos újra otthon leszek. Addig azonban hátra van még két írásbeli vizsga, el akarunk menni Hamburgba, lehet, hogy anyuék is meglátogatnának, és annyi minden mást akarnánk még csinálni… Rövid ez a félév! Most viszont tessék felkészülni, hisz jönnek a már régóta elmaradt, és reményeim szerint várva várt beszámolók! Addig is a legjobbakat kívánom mindenkinek a még hátralévő ünnepekre!

Kedves látogatók, sajnos egy rossz (esetleg van, akinek jó) hírrel kell szolgálnom. A beadandó dolgozatok extra-intenzív készítése miatt várhatóan december közepéig nem szolgálok újdonsággal. Kicsit elcsúsztam az idővel, és most elég kapkodós tempóban kell dolgozni. Aki viszont még nem olvasott el mindent, annak most itt a lehetőség, hogy bepótolja!

Remélem, sikerült mindenkinek elolvasni mindent visszamenőleg is, egy teljes hét szünet után. Igazából szinte semmi érdekes nem történt, csak mentünk a suliba, majd hazamentünk és így tovább. Hétvégén sem voltunk sehol kirándulni, hanem mindenki csinálta szépen a kis beadandóját. Végre nekem is elkészült a kerékpáros turizmusról szóló értekezés, ami kereken 30 oldalas lett! Azért ezt még én se gondoltam volna... De nem baj, van benne szó mindenről és kb. 50 saját készítésű fotót is tettünk bele. Remélem, hogy ez az osztályzaton is meg fog majd látszani!

Péntek este Laurence, a francia csaj nagyon bulizni akart, de hiába. Én eleve nem készültem nagy banzájra, de gondoltam, akkor megiszom egy sört, hogy mégis kimozduljunk egy kicsit otthonról. A csajok a Napoleon-ba akartak menni, de sikeresen lebeszéltük őket, hisz ott szinte csak focimeccset lehet nézni, ezenkívül vágni lehet a füstöt is. Így a buszról leszállva a belvárosban lévő Humphrey felé vettük az irányt. Ott éppen egy érettségiparty volt, így a bebocsátás három ajróval károsított volna meg bennünket. Kilőve. Akkor menjünk mégis a Napoleonba. Nem látás, nem hallás, fulladás. Kifelé. A Blue messze van gyalog, és nincs több busz, így menjünk a Green Monkey nevű helyre. Itt még nem voltam, pedig ez egy egész kellemes kis beülős, beszélgetős, iszogatós, füstmentes hely, és az árak sem borzasztóak. Itt elvontunk egy jó órát, csatlakozott hozzánk még egy német srác, aztán mégiscsak átmentünk a Blue-ba. Ahhoz képest, hogy a kicsivel 23 óra után induló utolsó busszal akartunk hazamenni, sikerült hajnali 3-ig húzni a hangulatot. És természetesen gyalogolhattunk hazáig.

Szombat este tehát elküldtem a már sokszor említett dolgozatot, vasárnap pedig nekiestünk az itteni kiselőadásunk előkészítéséhez, amire hétfőn került sor. Bár egy kicsit meglepődtünk, amikor kiderült, hogy előttünk még a németek tartanak egy 45 perces prezentációt, hisz ezután képtelenség lett volna még a 6 Erasmusost is meghallgatni. Végül aztán mi kezdtük, a többiek meg majd a következő órán folytatják. Egy rövid felvezetés után Erika és Domi beszélt kis hazánkról, a világörökségekről, a hungarikumokról, az ünnepekről és egy kicsit az általános viselkedésről. Ezután egy kissé tudományos résszel zártam a sort (pl. kultúra mint motiváció, turisztikai imázs, más országok asszociációja stb.), de szerencsére nem találták unalmasnak. Egész jól sikerült a dolog, és végre túl vagyok életem első német nyelvű előadásán!

Németországban, németeknek, németül. Ilyen se volt még

Ha már a suliról beszélünk, nézzük, miket is tanultunk: Hotelmanagement-en szinte sima menedzsmentelméletet tanítanak, pedig ez elvileg egy szakirányos tárgy és – szemben a mi kettőnkkel – itt három része van a tárgynak (Hotelmanagement 1-2-3). Szó volt a motivációról, a Maslow-piramisról és vezetői stílusoról (pl. autokrata, demokratikus stb.). Ezaz óra a pont az egy évvel ezelőtti, szintén hétfő esti Menedzsment alapjai c. előadásokra emlékeztetett. Régi szép idők! Mafo-ból is előjöttek szép dolgok, amelyek németül még szebben hangzanak: Korrelations- und Regressionsanalyse, Multivariate Diskriminanzanalyse, Varianzanalyse stb. Kíváncsi leszek az írásbeli vizsgára!

Hétfő este volt még Kill You szülinapja is. Bár sokáig nem maradtunk, sikerült elaludnom az angolóráról. Azért a suliba még beugrottam ebédelni, majd elmentem füstöst fotózni. Sorge települést néztem ki magamnak, mert teszik a neve (die Sorge = gond). Ez egy kis falucska innen egy háromnegyed órára. Érdekessége, hogy van ott egy hotel is, de a Hotel Sorge nem lett volna túl szerencsés név neki. Ezért a Hotel Sorgenfrei nevet kapta (gondmentes hotel), hátha így esetleg több vendég betéved. A következő kép azonban nem ott, hanem még Wernigerode-ban készült. Szerencsére itt is jött a füstös, mielőtt útnak indultam.

Meseváros... A valóságban Wernigerode-Westerntor

Csütörtökön lehet, hogy bepótolom az angolórát, ha lesz kedvem. Egyszer már tettem ilyet, ráadásul péntek reggel 8-kor! Az viszont biztos, hogy továbbra se fogok unatkozni, hisz még három beadandó és két prezentáció van hátra (angolul és németül), és február elején két írásbeli vizsga (Klausur) lesz. Azért persze fogunk lazítani is!

Bár először szombaton említettem, már a héten elterveztük, hogy vasárnap elnézünk Lipcsébe. Azért is esett erre a napra a választás, mert egyrészt hétvégén kedvezőbb a tarifa, másrészt pénteken és szombaton a suliban voltam.

Ha Németországban viszonylag olcsón akarunk utazni, akkor érdemes a Länder-Ticket-ek egyikét választani. A mi tartományunkban többek között a Sachsen-Anhalt-Ticket érvényes. Egy ilyen jegy a vonatok mellett bármely más járműre is érvényes, legalábbis eddig ezt így tudtam. Úgy látszik, tartományonként ez eltérő, ugyanis Hessen-ben pl. nincs kivétel. Így már reggel akadt egy kis probléma, amikor az állomásra menő busz sofőrje nem fogadta el a jegyet. (Nekünk persze ott van a sulis bérletünk, de volt két vendégünk is: Domi barátja és egy francia csaj.) Így ők sajnos kénytelenek voltak 1-1 ajrót pluszban kifizetni. Mindenesetre felírtam a busz rendszámát és még egyszer utánajárok ezeknek a dolgoknak, hátha esetleg a vezető tévedett. De a lényeg tehát, hogy olcsón, személyenként kevesebb, mint 7 ajróból kijött az utazás teljes költsége. Mindkét irányban Halle (Saale) főpályaudvarán kellett átszállnunk, így lehetőség volt ott is egy kis (tényleg kicsi!) nézelődésre és még egy kis villamosvadászatra is. A pályaudvaron azonban Erika egy érdekes dolgot vett észre.

A sok „finomság” Halle városában is hódít

Az egyik standon magyar különlegességeket árusítottak. Volt itt bogrács, paprika, kolbász, piros arany és még ki tudja, mi minden. Érdekes, hogy a vállalkozó, aki ezt csinálja, szintén magyar. Még az NDK idején nősült itt meg. Biztos van forgalma, hisz különben abbahagyta volna. Mindenesetre tetszett a dolog.

A rövid séta után hamarosan továbbutaztunk Lipcsébe. Itt találkoztunk Domiék két, szintén Erasmus-os ismerősével, akik a Corvinus-on tanulnak. Ezzel már tíz főre rúgott a csoportlétszám, így igencsak megoszlottak a vélemények, hogy merre menjünk, mit együnk, és ehhez hasonlók...

Lipcsei pillanatok

Azért jó volt a városnézés, az időjárással se volt gond, de délután kettőtől akkora szürkeségbe borult a város, hogy az már egy kicsit lehangolóvá vált. Negatívumként még annyit tudok írni, hogy – szintén magyar módra – jobb híján, és az egyszerűség kedvéért a McDonald's-ban kényszerültünk „ebédelni”. Én persze nem vittem túlzásba az evészetet, beértem egy szendviccsel. Találkoztunk még egy német lánnyal is, aki Lipcsében él. Ő is mutatott még egy-két nevezetességet, aztán lassan a pályaudvar felé vettük az irányt. Sokat sétáltunk, sok szépet láttunk, ezenkívül odafelé a vonaton, visszafelé pedig a pályaudvaron botlottunk további honfitársakba. A város egyik kávézójában pedig egy Unicum-reklámra lettem figyelmes. Schön! Ez aztán tényleg egy igazi magyaros nap volt!

Rögtön bele is vágok a lényegbe, hisz az uncsi hétvége és az újabb hosszú hétfő után talán ez volt a legérdekesebb. Vagy inkább a legextrémebb. Miről is volt nevezetes ez a szerda az egész világ számára? Hát nem másról, mint hogy Barack Obama lett az új amerikai elnök. A főiskola élőben közvetítette a választást, helyi idő szerint azonban erre hajnali 5-től került sor. A suli tehát már ekkor megnyitotta kapuit, az érdeklődők pedig végigizgulhatták a nehéz perceket. Bár ez az esemény számomra nem bír akkora hírértékkel, gondoltam, benézek, mert hát azért annak is meg van a feeling-je, hogy 5-re megyünk a suliba. Ezenkívül azt írták, hogy reggeliről (szendvicsek, kávé, muffin stb.) is gondoskodnak. Így hát hajnalok hajnalán el is indultunk, természetesen most is az utolsó percben. Jöttek az amcsik is, de hiába. Pont láttuk, ahogy elmegy a buszunk... Hát igen, ilyenkor még nem sűrű a forgalom. Ekkor jött azon remek ötletem, hogy fussunk egy kicsit, ugyanis a 4-es busz betér egy lakótelepre, és onnan visszafelé érinti még a tőlünk nem messze lévő keresztutcát. Így is volt, egy kis reggeli kocogás után kényelmesen elértük a korábban elmenni látott buszt, amely 4.59-re szerencsésen be is futott a suli előtti megállóba. Az informatikai kar AudiMax nevű, mindennel felszerelt előadójában már javában ment a műsor.

Az iskola AudiMax nevű előadója reggel 5.03-kor. Minden célnak megfelel

Szerintem egyébként nem volt annyira nagy szám ez az egész, sőt még a reggeli sem volt ingyen! Azért ott voltunk majdnem 3 órát, majd 8-kor kezdődött az egyetlen szerdai előadásom, a Vehrkehrsträgermanagement. Igen friss fejjel költségkalkulációt végeztünk, azt számoltuk, hogy ha egy 25 fős csoport innen Essen-be utazik, és figyelembe vesszük a kilométert, menetidőt, üzemanyag-fogyasztást, munkabért, adókat stb., akkor hány ajró lesz egy főre a részvételi díj. Hát nem volt túl egyszerű, ráadásul nem is együtt csináltuk a tanárral, hanem önállóan... De talán a vizsgán nem lesz ennyire bonyolult, legalábbis azt mondta Schröder, mert nem lesz idő megcsinálni! Hát remélem is!

Csütörtökön elmaradt a Study Skills, így csak angolra mentem be, aztán egy kicsit buszozgattam a városban (igen, ki kell használni a bérletet!). Haladok a beadandóval is, már lassan kész a kerékpáros turizmus.

Pénteken és szombaton sem nélkülöztem az iskolát, ugyanis a Vehrkehrsträgermanagement 3 nevű tárgyunk, mint már korábban írtam, két részből áll: Bus & Bahn. Eddig csak a buszos részt tanultuk, de az érdekesebb részét (Bahn) egy másik „tanár” tartotta. Ő azonban nem ér rá tanítgatni, mert bár korábban a DB-nél dolgozott, most egyéni vállalkozása van. Így két nap alatt kellett leadni egy fél-szemeszternyi anyagot, ami azt jelentette, hogy pénteken 13.30-tól este 8-ig, szombaton pedig reggel 9-től 16 óráig raboskodtunk a suliban. Ráadásul szombaton véletlenül reggel 8-ra mentem, mert rosszul emlékeztem. Még szerencse, hogy késtem 15 percet, mert így kevesebbet kellett várni. Felmentem az első emeletre, és a folyosón lévő széksoron lepihentem egy kicsit. Még az ébresztőórát is beállítottam, nehogy esetleg elaludjak...

Ez azonban nagyon érdekes volt, hisz két, szinte teljes napon át csak a vasútról beszéltünk. Sokat jelentkeztem, kérdeztem, és most már jobban ismerem a DB (Deutsche Bahn) felépítését, működését, mint a MÁV-ét. Előkerült néhány ismerős és igen hasznos fogalom is, pl. nyomtáv, űrszelvény, térközök, vonatbefolyásolás stb. Kár, hogy nekünk nincs ilyen tárgyunk! Gondolom, nagy az egyetértés... :D

Vasárnap megyünk Lipcsébe. Már elszaladtunk Gáborral a jegyekért is, hogy ne reggel kelljen kapkodni velük. Mára ennyi, a többit majd akkor írom, ha visszajöttünk. Most pedig nyugovóra térek, hisz újabb hosszú és tartalmas nap vár ránk.

Ezt a bejegyzést azért hoztam létre, hogy egy kicsit beavassam a leendő hallgatókat. A kommentek alatt írtam egy általános tájékoztatást, és ha bármi kérdés van, akkor azokat is a kommentek közé lehet beírni. E bejegyzést kilinkeltem oldalra is.

Bevezetés a rejtelmekbe

Az oldal itt értelemszerűen lefelé bővül, tehát az aktuális hozzászólás mindig az előző alá kerül majd. A belépéshez kattints a hivatkozásra („Szólj hozzá!”) vagy oldalsó linkek között az ERASMUS-fórumra! Remélem, segítettem!

Talán ez volt az első olyan hétvége, hogy szinte végig otthon voltunk. Péntek este elvileg volt egy Halloween-party a közelben. A hely nevére nagyjából emlékszem, csak nem tudom leírni, mert elég érdekes volt... Nem úgy, mint maga a party, ahol a kb. 10 erasmus-os hallgatón kívül senki más nem volt... A campusnál is lett volna valami hasonló, de arról se lettem rendesen informálva, a suli környékén pedig síri csend volt. Így jobb híján hazamentünk, ezután pedig egy egész hétvégés otthonlét következett. Még péntek este elment az amcsik egy része Berlinbe, így semmi se gátolt meg abban, hogy készítsem az egyik beadandó dolgozatot és sokat pihenjek. (Kivéve az, hogy lassan haladtam, meg kedvem se nagyon volt, és általában elég későn is feküdtem le.)

Hétfőn lezajlottak a szokásos órák. Mafo-ból már kezdünk bonyolítani. A többi óra viszont érdekes volt, mert volt sok beszélgetés, kiállás az osztály elé és kitűnő hallgatói előadások. Nemsokára mi is sorrakerülünk majd. A hétfő mindig hosszú nap, ugyanis 11.30-tól este nyolcig vagyok bent. De szerencsére nem tart már ez sokáig.

Erika blogja ideiglenesen szünetel, ugyanis a helyiek közül néhányan elkezdték tanulmányozni azt egy internetes szövegfordítóval, ami így sok félreértésre és kombinálásra adott alapot. Hát igen... gondolván arra, hogy az én blogomat is bárki olvashatja, és hogy egyszer kötelező beszámolót is kell írnom a tanulmányútról, igyekszem teljesen hétköznapi, olykor már túl komoly stílusban is fogalmazni. Nem baj, legalább lesz mit beemelni abba a beszámolóba!

Többen is kerestek Erasmus-pályázatot nyert kodolányisok azzal, hogy az elkövetkezendő félév(ek)ben a Hochschule Harz-on fognak tanulni, és szívesen vennének bővebb infókat. Gábor már elég sok kérdést megválaszolt, én pedig nyitok egy fórumot, ahol megpróbálom én is összefoglalni a lényeget. A következő bejegyzéshez írok egy összefoglaló kommentet, amely alatt közösen megbeszéljük az esetleges további kérdéseket is.

A keddi és a szerdai napok nem tartogattak sok említésre méltót. Egyik nap bevittem a suliba a laptopot, ugyanis a hallgatók ingyen és korlátlanul használhatják az ottani Wifi-hálózatot. Ha hivatalos ügyben akarok telefonálni, ezt leginkább csak így tudom megoldani, hisz otthon a skype a nem túl jó internetkapcsolat miatt olykor használhatatlan. Fejhallgatóm azonban nincs, így – hogy a folyosó többi netezőinek nehogy elvonja a figyelmét a mutatványom – elvonultam egy hátsó lépcsőházba, és az ölemben lévő géppel telefonáltam. Kérdés, hogy a lépcsőházi akusztika mennyire hallatszik a vonal túloldalán... De mindegy, végül is sikerült, és ez a lényeg.

Már régóta tervezem, hogy beutazom a HSB (Harzer Schmalspurbahnen), magyarul röviden Harz-hegységi Kisvasutak 140 km-es hálózatát, de még nem szántam rá magam, hogy megszervezzem. November 3-ától áttérnek a téli menetrendre, így az egyik szakaszon nehézségeim akadtak volna, ha akkor utazom. Így az egyik út csütörtökre esett, mivel az október 31-ei ünnepnap miatt ez volt az utolsó munkanap. Nekem pedig munkanap kellett utaznom. Már este esett az eső, és az időjárás-jelentés is egész napos esőt mondott, így még a reggeli kelés után is sokat gondolkodtam, hogy útra keljek-e. Végül elindultam a hideg, és erős havaseső ellenére, de a buszon ülve, ahogy haladtunk, egyre inkább fehéredett a táj. Mindez október végén!

Hirtelen fordulat. Erre senki nem készült

Hát igen. Az esőzés egyre erőteljesebb havazásba csapott át. Előttünk egy kamion kacsázott az úton, ezzel jelentően feltartva bennünket. Később egy kerékpáros tolta járgányát az út mellett, a szakadó hóban. Én persze csak örültem, hogy legalább szép kilátás fog rám várni. De sajnos az öltözéket, főleg a cipőt rosszul választottam ki.

Vajon ők mennyire élvezik a változékony időjárást?

A havas táj látványa persze nem maradt el, de gondolom, ilyenben februárig biztos lesz még részünk. Háromórás vonatozás után a gőzössel befutottam Quedlinburg-ba, ahol ha egyáltalán volt is valami hó, már semmi nem maradt belőle. Itt hideg, esős idő várt rám, így várost nézni nem sok kedvem volt. Egy kicsit azért mégis sétáltam, majd haza már busszal mentem. Épp nézegettem a menetrendet, amikor odajött hozzám egy néni, hogy van egy napijegye, ami neki már nem kell, és szívesen odaadja nekem. Természetesen ajándékba. Még tavaly egyébként ugyanez megtörtént velem Mannheim-ban is. Milyen kedvesek! Ezek után már kicsit szégyellem leírni, hogy egyszer fordítva történt a dolog, nekem volt felesleges jegyem, de én már nem ingyen kínáltam, hanem a valódi áránál olcsóbban...

Quedlinburg szerencsére nincs messze (busszal csak egy óra), úgyhogy ide még mindenképpen visszanézünk. Képet is majd akkor mutatok, akkor talán majd szebbek is készülnek. Egyébként legközelebb egy 18 ajrós háromnapos jeggyel folytatom a bejárást, valószínűleg egy teljes hétvégén át.

Este otthon egy meleg zuhany után a kerékpáros turizmusból készülő házi dolgozattal foglalkoztam, majd átnéztem a szomszédba, ahol Brandon 20. szülinapja alkalmából elég nagy banzáj volt. Kill You például annyira berúgott, hogy a földről kellett összeszedni, és átvinni a másik házba, ahol lakik. Szerencsére azonban nem szedték szét Erikáék lakását, már ez is valami. Egy kisebb palacsintázás után még egy darabig elszöszmötöltem a gépnél, 2 körül meg Eric-ék jöttek haza az egyik buliból. Aztán nem sokkal később elcsendesedett mindenki. Péntek délután pedig egy gyors rendrakás után nekiültem írásba foglalni mindezeket.

A vasárnap esti mosás és a nagyjából két óra hosszáig futó gépi szárítás után ez a nap a szokásosnál korábban kezdődött, hisz a Study Skills nevű angol nyelvű kurzusunkra, amely normalerweise csütörtök délután van, most kivételesen hétfőn, reggel 8-kor került sor. Ezt a plusz-órát azért iktatták be, hogy megmutassák nekünk a könyvtári online-katalógusok használatát, a bennük való böngészés módját. Kaptunk egy-egy feladatot is, majd a keresés folyamatát és eredményét be kellett mutatni.

Mivel a Mafo csak 11.30-kor kezdődött, úgy döntöttem, hogy hazaugrom, és kinyújtózok egy szűk órára. Nagyon kellemes volt, ébredés után pedig – a kora reggeli indulás után – még egyszer reggeliztem, méghozzá még egy tányér csokis gabonagolyót. Fő a változatosság! Miután szép kényelmesen megérkeztem a suliba, leültem az utolsó szabad számítógéphez, bár sokat nem nyertem vele, hisz kb. 30-an vagyunk egy 14 gépes teremben, így nagyjából kettesével foglaltunk helyet. Elkezdtük a már régóta említett SPSS-t, amelynek első lépései nem is annyira bonyolultak, csak baromi hosszadalmas, amíg egyetlen kitöltött kérdőív adatait is rögzítjük. Azért nem kiabálom el, biztos bonyolítunk majd rajta! Most már értem egyébként, hogy miért ilyen keresett „szakma” az adatfeldolgozás...

A Tourismusorte und -regionen óránkon egy közösen választott német város marketingkoncepcióját vezettük végig a tervezéstől a kivitelezésen át a 4P-ig. A választás – az én halberstadt-i javaslatom ellenére – Berlinre esett, pedig ott már szinte minden van, nem igazán van mit fejleszteni. Ötletek persze mindenre lehetnek. Halberstadt-ban pedig szinte abszolút semmi érdekes nincs, ezért is lettem volna rá kíváncsi, hogy különböző ötletekkel mit tudtunk volna kihozni... Mikor ezt jeleztem a tanárnak, felajánlotta, hogy szóljon erről a kiselőadásom. Köszi! Ezen még erősen gondolkodom.

Az angolóra a szokásoshoz híven szintén barátságos volt, majd Hotelmanagement-en talán most először volt egy teljes óra. Sok ismerős dolgot hallottam, szóba került a termékéletciklus, a SWOT-analízis és a BCG-mátrix, amelynek egyik elemét a németek „szegény kutyák”-nak hívják, szemben a mi „döglött” ebeinkkel. Azt hiszem, iskolatémában elég sok mindent sikerült megosztanom...

Kicsivel este 8 előtt már befejeztük az órát. A Brauhausban fél kilenctől kezdődött egy turizmus-törzsasztal nevű rendezvény, ami annyit takar, hogy a hallgatók és a tanárok együtt, kötetlenül beszélgetnek. Gondoltam, elnézek erre, de sok értelme nem volt. A két tanár lemondta a találkozót, így maradt néhány hallgató, akiket még sose láttam. Azért beszélgettünk egy kicsit, majd szépen elköszöntem, vacsorára ettem egy Döner-t és a következő busszal szépen hazamentem. Ezzel egy újabb és immár mozgalmasabb hétfőt hagytam magam mögött.

Mielőtt ismét megmagyaráznám a címet (ami később úgyis kiderül), tegyünk egy említést a pénteki napról. Szokás szerint beugrottam (immár nem csak egyedül) a suliba ebédelni. Már a héten elhatároztam, hogy újra el akarok menni Halberstadt-ba, ugyanis október 15-én nyílt ott egy új MediaMarkt. Már említettem, hogy a fényképezőhöz való elemek és a töltő is használhatatlan, így gyakran volt, hogy úgy indultam el pl. biciklizni, hogy 2-3 fotónál többet nem tudtam készíteni! E tarthatatlan állapotot orvosolandó, bebuszoztam hát „kedvenc gyönyörű” városunkba, ahol majd egy órás kóválygás után meg is találtam az üzletet. A választásom végül egy újabb Ansmann töltőre esett, pont olyanra, amilyen az előző volt. Arra három év garancia volt. 2005 májusában vettem és 2008 júliusában romlott el... Addig azonban megbízhatóan működött, így már azt se bánom, ha ez is csak három évig bírja. Járt hozzá 4 db 2400 mAh-s akku és húsz ajróba került. Ott egye meg a fene, én rendesen akarok fotózni!

Estére egy mozizást terveztünk a főiskolán, 1 €-ért. Gondoltam, elmegyek, de aztán nem volt túl nagy részvétel, velem együtt mindössze 3-an lettünk volna, és a leírást olvasva a film se nagyon tetszett. Ráadásul több, mint 2 órás lett volna a film, és nem akartam olyan későn hazaérni. Így fentmaradtam a buszon, gondoltam megyek egy kört hazafelé. A végállomáson azonban egy kicsit meglepődtem, amikor a vezető lekapcsolta a világítást. Csak nem a garázsba akar menni? Én maradtam egyedül a buszon, valószínűleg nem vett észre. Az egyik körforgalomnál, amikor nem a szokásos helyre kanyarodott, már sejtettem, de amikor befordult a garázsba, már teljesen egyértelmű volt, hogy miért ment arra... Gyorsan előreszóltam, a sofőr ajtót nyitott, és leszálltam. Nem baj, legalább gyorsan, megállómentesen hazaértem, és a buszgarázs csak 10 perc sétára van tőlünk! Mozgalmas volt ez a péntek, főleg a buszokkal!

Egyébként már régóta tervezek ellátogatni Quedlinburg-ba, az egyik UNESCO-helyszínre. A jövő héten mindenképpen megyek, mert ekkor érvényes még utoljára a kisvasút nyári menetrendje, és mostmár egyre hamarabb fog sötétedni is. A lettek egyébként szombaton voltak ott. Ezen a napon nem siettem el a felkelést, hisz este kezdődött a már régóta hirdetett Finkenbornparty. A nevét az utcánkról (Am Finkenborn) kapta, ahol lakunk. Előtte még bebicikliztem a városba, voltam vásárolni, szívtam egy kis gőzösfüstöt, majd hazamentem. Már nagyban zajlottak az előkészületek, hisz zenekar is fellépett. Nyolc óra körül már szép számmal érkeztek a résztvevők, fél tíz felé pedig már mozdulni nem lehetett az udvaron. Sose láttam még ennyi embert itt, egy kupacban.

Résztvevőből nem volt hiány. Ki lett használva az udvar befogadóképessége

Egyébként sokan tárolják az udvaron kerékpárjaikat, de a ház mellett van egy külön, zárható kerékpárszín is. Most mindenkiét oda kellett vinni, hogy elférjünk az udvaron. Amikor elmentem vásárolni, alig tudtam bemászni az enyémhez...

Sokan vettek öt ajrós belépő-fogyasztó-karkötőt, de nekünk nem volt fontos, hisz itt lakunk, ráadásul a fölszinten, mint azt már korábban is írtam. Jó volt a hangulat, bár a zene a vége felé kezdett romlani. Egyébként mivel a mi lakásunk és Erikáéké volt a legközelebb a zenekrahoz, tőlünk „lopták” az áramot, ráadásul a mi mosdóinkat akarta szinte mindenki használni. Még szerencse is, hogy nem mostunk fel eddig, hisz akkor most kezdhetnénk mindent elölről... Bár a téli időszámítás miatt nyertünk egy órát, a végefelé már szívesen mentünk volna aludni, de az eszközök lebontása miatt nem zárhattunk ki senkit a lakásból. 3-4 óra felé azonban megelégeltem a dolgokat, és egy laza mozdulattal kihelyeztem az idegen holmikat, és kihúztam a dugót a konnektorból. Feierabend! Bár a zene nem hallgatott el, az ajtót bezártam, és nyugodtan elvonulhattunk egy kis „csendes” pihenőre. Csaknem délután 2-ig voltam az ágyban.

A hétvégére még terveztünk egy vadasparki látogatást, erre végül vasárnap került sor. A park (Wildpark Christianental) nincs messze, busszal kb. egy fél óra. Három órakor indultunk, és összesen nyolcan vágtunk neki az útnak. Mi magyarok mindannyian megvoltunk, jött még a két lett csaj, egy francia lány és a román srác.

Fent: Gábor (H), Erika (H), Domi (H), Laurance (F) és Irena (LV)
Lent: Serban (RO), Én (H) és Sarmite (LV)

Összefutottunk még Groß-szal, a koordinátorunkkal, ő is kirándult egyet a családjával. A belépő egyébként nem került volna sokba. Azért írom feltételes módban, mert fizetni becsületkasszába lehet, amelyet sokan nem tesznek meg. Gyakorlatilag senkit nem láttunk, aki bármit is bedobott volna (még Groß se). Erika aztán kifelé becsületesen behelyezte az ötvenest.

A bizalom kasszája. Sokan figyelmen kívül hagyják

Láttunk sok szépet, szarvast, disznót, baglyot és még sok minden mást. Megérte elmenni, már csak azért is, mert nekem főleg komolyabb bulik után jót tesz a friss levegő. Az egyik bagolyról teszek ide egy képet, mert szerintem ilyen állatfajt talán most fotóztam először.

Fehér bagoly. Szakszerű megnevezésért kérdezd leendő biológus ismerőseimet!

Így telt tehát a hétvége. Ma kipróbáltam egyébként a mosógépet is. Két ajróba kerül két mosás, és aki akar szárítani, az még plusz 1,2 € (természetesen a chip-kártyánkról). Én rászántam, mert nem sok kedvem van teregetni. Mikor e sorokat írom, a szárítás talán még mindig tart. Még telefonálgatok egy kicsit, majd egy kis tevés-vevés és leckeírás után nemsokára egy újabb hét kezdődik.

Mielőtt bárki frászt kapna, megnyugtatok mindenkit, hogy nem engem gázoltak el. Szerencsére én sem ütöttem el senkit, de az eset, amit láttam, megdöbbentő. Tulajdonképpen a csőtörés is enyhe túlzás, mindezeket azért írtam, hogy valami figyelemfelkeltő címe legyen ennek a bejegyzésnek. Akkor vegyük is sorra, mi történt az elmúlt napokban!

Ezen a hétfőn már rendes időpontban, 11.30-ra érkeztem Mafo-ra, ahol most tehát dupla-előadás volt. A jövő héttől szintén duplaórák keretében már csoportbontásban leszünk és elkezdjük tanulni az SPSS nevű programot. Állítólag nem túl nehéz, hasonló az Excel-hez. Az első blokk november végére már be is fejezi az óráit, a második pedig akkor kezdi el. Addig az egyiknek/másiknak szünet van. (Nekem maradnak a hétfői duplaórák az első blokkban.) Ugyanakkor a másik blokk már januárban végez, így jogosan merült fel egy elővizsga lehetősége. Kíváncsi leszek, sikerül-e ezt megoldani.

A Tourismusorte óránk a tanár betegsége miatt elmaradt. Ezenkívül még három alkalom kiesik, így lesz néhány hétfői lyukasóra. A mi kiselőadásunk november 24-én lesz. Ezután jött az angol, majd a Hotelmanagement, utóbbi csak konzultációs jelleggel, úgyhogy előbb hazamehettünk. Ez a hétfői nap nem volt túl megterhelő, leszámítva az estét, otthon.

Éppen mosogattam, amikor látom, hogy a szekrényből ömlik a víz a padlóra. Pfff... Gyorsan csapot elzár, szekrényt kinyit, és mit lát: a lefolyó csöve kettécsúszott, így a víz szépen, szabadon a mosogatószekrénybe, majd a padlóra áramlik. Szerencsére a cső nem tört el, vissza tudtuk állítani. Annyi előnye volt a dolognak, hogy alkalmat adott egy már igencsak esedékes felmosásra, ugyanis arra beköltözésünk óta nem került sor. A felmosást elvállaltam, de csak a konyha hátsó részét és az onnan nyíló mosdót. A hátralevő részt majd szépen megcsinálják a többiek, amikor szeretnék.

Kedden mindössze egy angolórám volt. Ugyanaz tartja, aki a hétfőit. Egy kedves, mosolygós belga hölgy, aki folyékonyan beszéli az angolt, a németet és a franciát. Néha kicsit viccesen hangsúlyoz meg hahotázik, és a neve is érdekes: Maria Lobe-Van Camp. Mindezek ellenére én élvezem az óráit.

Angol után hazamentem egy kicsit aludni, mondván, hogy majd visszamegyek jogging-ra. Amikor azonban felkeltem, nagyon lehangoló, borult volt az ég, és az ablakpárkányon is esőcseppek voltak. Ilyen időben nem sok kedvem lett volna futkározni, így visszabújtam a takaró alá és újból szemet hunytam. Este még elugrottunk Gáborral a Brauhaus-ba, mert az egyik srácnak éppen szülinapja volt.

Szerdán azonban végre sikerült részt venni az első jogging-on. 9.45-kor kezdődött, rögtön az első és egyetlen órám után. Már megint kezdtem azt hinni, hogy nem lesz ott egy lélek sem, és már ki is néztem a következő buszt, ami hazavisz. Aztán úgy 9.50 körül megjelent egy csaj, aki vezeti a kurzust. Én voltam egyedül, ilyen nagy volt a részvétel. Futottunk egy kört az erdőben, bár többször megálltam sétálni. Nem vagyok már annyira kondiban, hisz utoljára a gimiben volt ilyen. Szívesebben ülök inkább a biciklin. Amúgy sokat beszélgettünk, kiderült, hogy a csaj 30 éves, és pénteken megy férjhez. Ezért a jövő heti futás szerencsére elmarad. Egyébként a korábbi órákon is csak kb. 4-5 résztvevő volt. Van kezdő és haladó csoport, én természetesen az előbbihez tartozom.

Délután még lett volna egy megbeszélésünk Herr Groß-szal, a „turizmus tanszék” koordinátorával. Gondoltam, hogy 13 óráig elütöm az időt. Felmentem a gépterembe, és akkor láttam, hogy jött egy e-mail, miszerint a megbeszélés egészségügyi okok miatt elmarad. Így jobb híján hazamentem, egy kicsit kinyújtóztam, majd következett az esti karaoke-party a Brauhaus-ban. Már napok óta vártam, hogy elénekeljem az „Anton aus Tirol”-t, hisz a többiek is mondták, hogy lesz. Sajnos nem volt! :( Aztán, hogy ne maradjak ki a buliból, négyen elénekeltünk egy számot. Spontán jött, csak úgy beugrottam, mert hívtak, pedig fogalmam se volt a számról, a szövegét is csak akkor olvastam először. Még most se tudom, hogy mi volt az, annyira emlékszem, hogy volt benne valami „boyfriend” és „girlfriend”. Mindenesetre nem lett rossz.

A bulin ott volt Katja is, aki mondta, hogy látta Groß-t, amint a kisfiával biciklizik. Gondolom, nagyon beteg lehetett, amiér nem tartotta meg a megbeszélést... Na mindegy, végül szerencsésen haza értünk még az utolsó busszal, hisz másnap iskola volt.

Csütörtökön 11.30-kor angol, ahol a mostani lecke a már jól begyakorolt interkulturális kapcsolatokról (gesztusok, kézfogás, ajándék stb...) szól. Kérdezték, hogy pl. miért nem érdemes ajándékba 13 szál virágot vinni? Én rögtön rávágtam, hogy azért, mert az sokba kerülne! Röhögtek is, rendesen. Miért jobb pl. 15 szál? (A tanár már előre mondta, hogy az valószínűleg még drágább lenne...)

Ezután ebédszünet, majd Study Skills. Ez se volt hosszú óra, mert a tanárnak el kellett mennie egy konferenciára. Ezután gyorsan ebédeltem még egyszer, mert nem laktam túl jól, aztán hazaugrottam a fényképezőmért, mert akartam kirándulni egy kicsit. A helyközi busz azonban nagyon nem haladt. Hosszas állás, majd érkezik egy Polizeiwagen. A szembejövő autóktól nem tudunk tovább menni. Pár percre rá jön egy mentőautó is, és teljesen elállja az utunkat. Később egy a karján sérült hölgy száll be a mentőbe. Ekkor már volt egy tippem, hogy mi történt, de amikor nagy nehezen tovább tudtunk indulni, bebizonyosodott: kerékpárost gázoltak! A buszból még egy képet is tudtam csinálni.

  Egy figyelmezető jel arra, hogy óvatosan kell közlekedni!

A járdán tekerő biciklist valószínűleg a kapun kihajtó autó ütötte el. A kapubejárók nagyon veszélyes pontok, hisz az autósok itt nem számítanak arra, hogy egy kerékpáros bukkan elő. Itt mindkét félnek óvatosan és körültekintően kell megközelíteni a járdát. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a nálunk „piti” ügynek számító gázolás itt mekkora következményekkel jár. A hölgy szerencsére csak a karján sérült meg, mégis először a rendőrség érkezett a helyszínre. Ezzel szemben nálunk: nemrég a HVG-ben olvastam, hogy egyszer a járókelők tartottak vissza egy felháborodott trolivezetőt, aki elütött egy biciklist... No comment!

Elnézést, hogy egy kicsit túlrészleteztem ezt az ügyet, de szívemen viselem a kerékpáros közlekedés ügyét. De térjünk vissza a kiránduláshoz: felmentem busszal Drei Annen Hohne vasútállomásra, és egy kicsit fotóztam a gőzösöket. Szeretnék saját képanyagot az egyik beadandó dolgozathoz. Ez röviden ennyi. :)

Nemrég bekopogott Frank, hogy segítsek behordani több száz üveg üdítőt és egyéb folyadékot a szombati Finkenbornparty-ra. Itt öt ajró egy karszalag, és ezzel korlátlanul lehet fogyasztani. Én azonban nem élek ezzel a lehetőséggel, mert ha mindent megkóstolnék, részemről véget is érne a party. Mi szépen fogyasztjuk a saját termékeinket, hisz abban a házban lakunk, ahol a buli is lesz, ráadásul a földszinten.

Kíváncsian várom a fejleményeket, remélem, sok jóról számolhatok majd be!

Igen, annyi, és természetesen két keréken. Ez volt a hétvégi programom. Péntek este még jókat kacarásztam azon, amikor Kill You, a bolgár srác kitalálta, hogy megvicceli Eric-et, az amerikait, aki mellettem lakik. Azt gondolta poénnak, hogy befekszik az ágyába, és meglepi, mire hazaér. Így is tett, ruhástól be is takarózott, de Eric csak nem jött, mert egy buli miatt reggelig odavolt. Végül Kill You úgy döntött, hogy akkor mégis hazamegy, de ezt még hajnali 5-kor fontosnak tartotta, hogy jelezze nekem. Hozzátette azt is, hogy ne szóljunk Eric-nek, mert tervezi megismételni e remek ötletét.

Ő lenne Kill You. Vannak érdekes dolgai

Így szombaton nem siettem el a felkelést, és 15 órakor sikerült is nekivágni a kereken 60 km-es kerékpártúrának. Már akkor gondoltam, hogy ez lehetetlen, és sötétben se lett volna kedvem tekerni a mezőkön, az erdőkben, de még a városokban sem, hisz semmit nem láttam volna belőlük. Végül Halberstadt-ig jutottam (23 km), és elhatároztam, hogy másnap onnan folytatom. De mi legyen a bicajjal? Otthagyni nem nagyon mertem, vonattal meg öt ajró lett volna hazamenni. Az autóbusz nekem „ingyenes”, ugyanis a diákigazolványunk a helyközi járatokra is érvényes. Buszon persze nem szokás kerékpárt szállítani, de én gondoltam, hogy megpróbálkozom. Érdemes volt, mert egy nagy busz jött, amit egy hölgy vezetett, és kivételesen felengedett. Szerencsésen haza is értem, és estére már nagyon hideg volt.

Este volt még egy buli a Blue-ban. Ez nem volt annyira érdekes, összesen 4-en voltunk, és egy órát töltöttünk ott. A lett csajok (akik közül egyébként egy végleg hazautazott) már korábban kimentek a megállóhoz, de nem láttuk őket. Később kiderült, hogy az egyik amcsi sráccal mentek Ilsenburg-ba. Na szép, mondhatom! A mi buszunk meg fél órát késett, mert a város másik végén egy autó elállta az útját... Na de aztán éjfélre csak hazaértünk.

Ezzel rendben is lennénk, de vasárnap én folytatni akartam a túrát, ismét Halberstadt-ból. Vasárnapra szintén kinéztem egy buszt, és alternatívaként egy vonatot is. Hétvégén alig utaznak az emberek Halberstadt-ba, főleg busszal, mert a 20 km-es út több, mint háromnegyed óráig tart. (Vonattal ez mindössze 15-18 perc.) Éppen ezért még a midinél is minibb buszok közlekednek ilyenkor, amelyeken van vagy tíz ülőhely... Rettegtem, hogy ilyen fog jönni, és ilyen is jött! Azért megpróbálkoztam a lehetetlennel, és megkérdeztem, hogy felmehet-e a bicikli, és nagy meglepetésemre egy határozott „Kein Problem!” után még nagyon segítőkész is volt a sofőr. Nagy nehezen elöl félreállítottuk, a felszálló utasok pedig azon keresztül bukdácsoltak... De megspóroltam tíz ajrót, és ez a lényeg! :)

Rendes busz, rendes számmal, rendes utasokkal. Sőt, még kerékpárt is szállít!

A nagy örömre való tekintettel bevágtam egy Dönert (olyan, mint nálunk a Gyros), és nekivágtam a hátralévő 40 km-es útnak. A legnagyobb gondok a városokban voltak, mert nem volt mindig jól látható helyen a tábla, és gyakran másfelé mentem. Kérdezgettem a helyieket már korábban is, de most pl. egy idős házaspár vagy 10 percen át beszélt össze-vissza, egymást javítva, és persze rossz irányba küldve... De végül mindig sikerült megtalálni a helyes utat. Egy rövid szakaszon vonattal is besegítettem, 1,3 €-ért. Az állomásépület egyébként eladó volt, és a tábla szerint és a DB honlapján több ilyen is elérhető. Majd egyszer veszek egyet, lehetőleg Hessenben, és ott fogok lakni! :)

A Blankenburg és Wernigerode között vezető R1-es útvonal egyébként egy 3500 km-es nemzetközi távolsági kerékpárút része. Ezen a franciaországi Boulogne-sur-Mer településtől Hága–Münster–Berlin–Kaliningrad–Riga útirányon át egészen Szentpétervárig el lehet jutni. Ennek egy részét most én is bejártam, legközelebb jöhet a többi!

Franciaországtól Oroszországig. Csak kövesd az R1-es jelzést!

Már majdnem rám sötétedett, mire hazaértem. Bár érdekes volt ez a túra is, a legnagyobb része erdőkön keresztül vezetett, ami egy idő után unalmassá vált. Sok helyen volt macskaköves az út, ráadásul többsége az R1-en, ami kerékpározásra a legkevésbé alkalmas. Mindezek ellenére pozitív tapasztalatokkal, és persze sok élménnyel gazdagodtam. Gábor valószínűleg még hétfőn elmegy a 2-es vagy a 3-as túrára, és ezzel, ha mindent összeadunk, már csaknem 200 km-t hagytunk magunk mögött. Most egy darabig letesszük a kétkerekűt, és elővesszük a „szakirodalmat”, a képeket és a személyes tapasztalatokat, majd megszületik a tudományos munka és prezentáció, amely nagyon remélem, hogy megfelelően lesz értékelve. Kedves olvasók, ti is fellélegezhettek, hisz ennél valószínűleg csak érdekesebb témák következnek.

Nagyjából ezek jellemezték a pénteki napomat. Mivel a MensaParty után sikeresen elaludtam a csütörtöki angolról, úgy döntöttem, hogy nagyon szorgalmas és lelkiismeretes fiúcska leszek, és pénteken bepótolom ezt a súlyos elmaradást annak ellenére, hogy csütörtökön éjjel, amikor a szomszédban voltunk, Domi kitalálta, hogy szívesen futna egyet, csak nincs kedve egyedül elmenni. Természetesen senki nem jelentkezett kíséretre, mert elég csípős hideg volt aznap este. Gáborral aztán gondoltuk, hogy jót teszünk, el is kísértük, de kerékpárral követtük őt. Így lassan tekerve, néhol gurulva egész kényelmes dolgunk volt.

No de péntek... fel is keltem hát hajnalok hajnalán, ugyanis az angol reggel 8-kor kezdődött. Egész jól értettem a dolgokat, óra végén pedig átvettük a közkedvelt igeidőket. Suli után hazamentem szusszanni egyet, mert nemsokára kezdődött (volna) a jogging. Meg is érkeztem hát időben a „megbeszélt” helyre, de egy lélek sem volt ott. Úgy látszik, nem volt egyértelmű, hogy az iskola tornaterme vagy a városi Sportzentrum a helyszín. Ekkor elhatároztam, hogy nem érdekel, én nem sportolok semmit! Különben is, kinek van kedve kint a hidegben futkározni?! De aztán írtam egy e-mailt (ti. egy állandó időpontot sem sikerült még tisztázni), és ha jön rá válasz, adok még egy esélyt nekik, de főleg magamnak.

Beugrottam még a suliba is ebédelni. Ez sokkal kényelmesebb, itt csak elkérem az ételt, és nem otthon kell vele kínlódni, mosogatni. Amúgy az amcsi srác jelezte, hogy nem ártana takarítani, meg ilyesmi. Ezzel valamennyire én is egyetértek, csak eddig még senkinek nem volt kedve hozzá. A fürdőszobában már csaknem fekete a járólap, lévén, hogy érkezésünk óta itt még senki nem mosott fel. Azért persze ő is megéri a pénzét, inkább vett egy nagyobb kukát ahelyett, hogy gyakrabban kivinné a kisebbet. Úgy van,  gyűjtsük csak a szemetet, most már elfér kényelmesen! :D

Délután még találkoztam a honfitársakkal az állomáson, ők ugyanis karácsonyra hazautaznak. Érdeklődtünk az állomáson, ugyanis az Europa-Spezial kedvezménnyel már 39 ajróért el lehet menni vonattal Budapestre. Én viszont maradok! :P

Akartam egy kicsit fotózni is, de mostanában ez egyszerűen képtelenség. Az akkuk egyszerűen nem töltődnek fel rendesen. Volt, hogy már több, mint 24 óráig töltöttem azokat a (...) akkukat, és hiába... A gép be se kapcsol, csak pirosan villog. Ez tarthatatlan, sürgősen be kell szerezni egy új töltőt új elemekkel, úgyhogy több helyen is szétnéztem a városban, esetleg még Halberstadtban is próbálkozom. Nem akarok túl drágát se venni, de nem szeretném egy év után újra cserélni sem.

Este már biciklivel mászkáltam, azzal mentem vásárolni is, mert ha mindenhol a buszra várok, enyhe túlzással csak másnap reggelre érek haza... A Kauflandban gyakran még meleg a zsemle a polcokon, ilyenkor általában szoktam venni. Már akkor éreztem, hogy nagyon jól fog esni a friss margarinos zsemle otthon, úgyhogy ebben a tudatban hazaérve első utam a konyhába vezetett. Ez volt az elővacsora, aztán jött a folytatás.

Végezetül még megemlítem, hogy Gábor visszamenőleg több képet is feltett a blogjára, amelyeket az én száraz szövegeim után erősen ajánlok megtekintésre. Klikk tehát DeathZombie nevére, már csak azért is, mert több fotón mellékszereplő vagyok!

Hétfőn meghallgattam a szokásosnak tűnő, 13.30-kor kezdődő Kutatásmódszertant (Marktforschung, a továbbiakban Mafo). A nap azonban nem indult ilyen egyszerűen, volt egy kis kavarodás, de a vége jó volt (ende gut, alles gut).

E hét hétfője volt az első (és remélem, utolsó) alkalom, hogy iskolába menet lekéstük a buszt. Az autóbusz ugyanis általában 1-2 perces késéssel érkezik, és ezt mi már automatikusan hozzászámoljuk. Azért persze a menetrendszerinti indulási időre mindig a megállóban vagyunk. Így volt ez most is, csak az a scheiß' busz kb. 2 perccel előbb érkezett, így már csak a messzeségben láttuk azt. A következővel még beértünk volna, de akkor már nem tudtam volna időben megebédelni. Akkor jutott eszembe, hogy minek is várnék 15 percet azért, hogy aztán még 20 percig kanyarogjunk mindenfelé a városban... Futás vissza a kerékpárhoz, az most sokkal gyorsabb! Így is volt, szépen megebédeltem, és a minimum 20 percesnek induló késést sikerült 4-re mérsékelnem! Óra után tisztáztunk még 1-2 dolgot, fel kellett iratkozni a csoportbontás miatt, és akkor derült ki, hogy kettesével vannak az órák... Tehát hétfőn 11.30-ra kellett volna menni! Na nem baj, a jövő héttől talán már egyértelműbb lesz.

Ezután jött a Tourismusorte und -regionen, ahol tanárunk, Prof. Dr. Michael-Thaddäus Schreiber (szép hosszú neve van, nem?) egy egész hosszú anyagot leadott az idegenforgalmi hivatalokról, azok formáiról, rendszeréről. Ez a tárgy egyébként az ottani Destinationsmanagement szakirányhoz tartozik, kedves kodolányisok, Turisztikai desztinációk menedzsmentje tárgyból van ehhez hasonló tananyag? Na mindegy, remélhetőleg ezt nem kell megtanulni, mert az órai prezentációra kapjuk majd a jegyet.

Ezután jött még egy angolóra, majd a Hotelmanagement 2. A múlt héten azt írtam, hogy nem nagyon tetszik nekünk ez a tárgy, de most... mintha kicserélték volna a tanárnőt. Nagyon kedves volt velünk, és megállapodtunk abban, hogy a mi feladatunk egy kiselőadás lesz a magyarországi szállodatörténetről és -piacról, statisztikai adatokkal alátámasztva.

Este egy öntevékeny hallgatói csoport (InterForum) szervezésében egy találkozón vettünk részt a suliban. Bemutatkoztak az ezt vezető hallgatók, akik nagyon kedvesek, állandóan mosolyognak, és ha bármi kérdésünk van, szívesen segítenek. Kaptunk egy Eventkalender-t is, ahol a félévi programok, bulik vannak leírva.

Ezek közül az első volt a kedd esti házibuli jellegű, de mégis sulis összejövetel. A bulit a mi házunk udvarán rendezték. Innivalóról az InterForum gondoskodott, hoztak is 2-3 rekesz sört, üdítőt és még ezt-azt. Szerencsére közel volt a mi lakásunk, így mindig tudtam sört vinni a mélyhűtőbe... A többieknek ez nem jutott eszébe, úgy látszik, ők melegen szeretik.

Jó volt a buli, sokat dumáltunk, röhögtünk, és a többiek szerint én túl hangosan beszéltem... Nagyjából 2-ig húztuk az aludni vágyók idegeit, bár ekkor már elég kevesen maradtunk. Tofi egy kicsit „más szemszögből” közelíti meg a főleg hajnali eseményeket.

Iskolaügyben se keddről, se szerdáról nem tudok sokat írni, mert mindkét alkalommal csak ebédelni mentem be, ami egyben a reggeli is volt. Kedden egy angolóra lett volna, szerdán pedig a Verkehrsträgermanagement 3, az utóbbi reggel 8-kor. Mindkettőről sikerült elaludni.

Szerda este egy újabb buli várt ránk, mégpedig a MensaParty. Ez viszont már nem volt annyira jó, mint a keddi kis iszogatós-beszélgetős-nevetős, itt ugyanis a menza termében volt egy hangos, levegőtlen és tömött disco, ráadásul még a belépő is 3 € volt. Olvasom, hogy mennyire felment az euró árfolyama... Mensch, így még drágábbnak fog tűnni minden!

Csütörtökön nem tudom miért, de megint csak délben sikerült felkelni, majd egy reggeli-ebéd után mentem Study Skills-re, ahol mindenki megtartotta magáról a saját kis bemutatkozó előadását, ki vetítéssel, ki anélkül. A tanár mindenkit felvett videóra egy komoly, nagy, állványon lévő kamerával. A felvételt jövő héten nézzük majd meg.

Amikor e sorokat írtam, egy komor, esős csütörtök délutánt hagytam magam mögött, és valószínűleg mások is így tettek. Mindenki ül a meleg szobában, pihenget, és komolyabb banzáj sincs napirenden. Most már talán kezdünk ráébredni arra, hogy komolyabban kellene egy kicsit venni a dolgokat, és a kodolányis ügyeket sem szabad figyelmen kívül hagyni. Örülnék egy kis napsütésnek, hogy az utolsó kerékpártúránk után elkezdjem az első beadandó feladat megírását. Jó hétvégét, jó pihenést, és az otthoniaknak kellemes vénasszonyok nyarát kívánok!