HarzBlog

Az újév utáni napjaimat az TDK-dolgozat részleges kipofozása jelentette, ugyanis az OTDK-ra való jelentkezés határideje január hetedike volt. Igyekeztem még előtte befejezni a simításokat, ugyanis január 4-én jött otthonra Gyuri, aki segített kinyomtatni és CD-re írni az anyagot. Bár mindezeket megtehettem volna itt kint is, egyrészt színesben kicsit nehézkes lett volna nyomtatni (márpedig számos saját készítésű vasúti fotó illusztrálja a dolgozatot), másrészt pedig kicsit sokba került volna kétszer majd’ negyven oldalt spirálozva postázni. Így maradt az a megoldás, hogy elküldöm e-mailen a pestieknek, akik majd szépen kinyomtatják és postázzák, amit kell. Így is történt, így most már csak az áprilist kell várnom, aztán irány Debrecen és a háromnapos konferencia!

Ebben az időben szinte minden nap verőfényes napsütés volt, így január 6-ára elterveztem, hogy felsétálok az 1142 m magas Brocken-re, amit már októberben ugyan megtettünk, de mint említettem, az nem volt az igazi. Kedden tehát fel is keltem reggel, vittem elegendő élelmet és innivalót, termosz híján snapszot is, bár az megmaradt (ugye ökör iszik egyedül), majd 9 óra körül felszálltam először a városi, majd egy helyközi buszra és a kisvasút Schierke állomásáig vettem az irányt.

Nem csak én fotóztam ám!

Összesen vagy négyféleképpen lehet eljutni a csúcsra (mármint fel a Brocken-re). Én most nem arra mentem, amerre ősszel voltunk, hanem végig a síneket követtem, ott ugyanis azzal párhuzamos gyalogút van kiépítve. Igaz, egy szakaszon elég meredek és hepehupás, főleg a hóban, én mindkét irányba azt választottam. Időközben azonban egyre nehezebb volt a járás, nem is azért, mert elfáradtam, hanem azért, mert a csizma kissé feltörte a sarkaimat, főleg a jobb oldalit. Így az utolsó két km megtétele elég nagy küszködés volt, zsebkendővel és egyebekkel próbáltam puhítani a dolgon, de úgy se volt az igazi. A főútra kiérve azonban már jobban tudtam menni, a ragyogó napsütés és a csúcs közelsége miatt pedig egyáltalán nem ment el a kedvem. Először a vasútállomás szuvenírboltját céloztam meg, ahol tudtak adni ragtapaszt, meg sikerült szereznem pár papírzsepit is. Ezeket azonban a visszaútra tartogattam, előtte ugyanis a maradék pár méter meghódítására koncentráltam.

A Harz-hegység teteje. Igaz, alig magasabb, mint a Kékestető

A kilátás lenyűgözött. Tök jó érzés volt arra gondolni, hogy most nem otthonról nézek felfelé a pici csúcsra, hanem a nagy magasból lefelé, városunkra. Alaposan megnéztem mindent és megebédeltem az ottani önkiszolgáló étteremben, amelynek egyébként az árai egészen barátiak voltak. Érdekes módon még két telefonhívást is kaptam, először anyu hívott, hogy mi újság, utána pedig a főnökasszony kérdezte, hogy nem tudnék-e beugrani fél hatra dolgozni. Hát mondtam, hogy épp a Brocken-en vagyok, így esélytelen lenne odaérnem, hisz még vonattal is két óra az út.

Fenyőfaszobrok és aprónak tűnő dombocskák

Az utolsó buszt néztem ki magamnak, ami este hét körül indul Schierke állomástól. Egy kényelmes háromórás ráhagyással indultam vissza, előtte azonban lerendeztem a sarkaimat az állomáson kapott ragtapasszal, az emberektől kért zsepivel és az étteremből hozott szalvétákkal. Így már kényelmesebb, puha felületet sikerült varázsolni, tehát a visszafelé út sokkal kényelmesebb és gyorsabb is volt. Olyannyira gyorsabb, hogy kb. két óra alatt leértem Schierke-be, ahol így egy jó órát kellett volna várnom a buszra. Időközben egyre lejjebb ment a nap, ami először még szép volt, később aztán egyre kísértetiesebb. Szépen rám sötétedett, és bár teljesen egyedül voltam, nem estem kétségbe, hisz végig a vágányokat kellett követnem.

Hazafelé bandukolva. Kicsit félelmetes

A végén már nagyon untam a sötétben való mászkálást, de aztán észrevettem egy vasúti jelzőt. Valószínűleg Schierke bejárati jelzője volt, de még elég sokat kellett utána is gyalogolni. Aztán már láttam a távolban az állomás fényeit, sőt még néhány várakozó embert is, igaz, vonat már nem járt. Kicsit később szóltam is nekik, hogy ne várjanak, mert ma már nincs több vonat. Erre mutatták a menetrendjüket, hogy 17:56-kor jön még egy, de ekkor mondtam, hogy tessék csak megnézni, mit jelent a menetrendi mező „E” betűje?! Azt, hogy az a vonat csak március 28-tól fog majd közlekedni! Mondtam, hogy fog még jönni egy busz egy óra múlva, de azt nekik nem volt kedvük kivárni. Helyette hívtak taxit, de én nem akartam azzal menni, mert a főiskolásoknak a busz ingyen van. Aztán végül mégiscsak mentem, a két csapat ugyanis ketten kifizette a taxiköltséget. A közeli parkolóban álltak a két társaság autói. Kérdezték még, hogy hol lakom, majd a házaspár egy kislánnyal felajánlotta, hogy haza is visznek! Ráadásul egészen a házunkig! Nem győztem köszönni a kedvességüket, ugyanakkor ők se, hogy tájékoztattam őket. Amikor elhangzott magyarul, hogy „viszontlátásra”, még boldogabb lettem. Hát igen, vannak még kedves emberek.

Jó volt tehát ez a „kis” út. Összesen csaknem 15 km-t gyalogoltam, de egyáltalán nem fáztam, még a fenti mínusz 10 fok ellenére sem. Mindezek után persze öröm volt újra otthon lenni.