HarzBlog

December 19-én, pénteken, miután kikísértem a honfitársakat az állomásra, otthon kinyújtóztam még egy kicsit, majd 13 órára mentem dolgozni. Az emberek lassacskán hazaszállingóztak, és bár a karácsonyi vásár fénye és zsivaja megmaradt, hallgatókból szinte egyet sem lehetett látni. Már megszoktam, hogy szinte naponta összefutok legalább egy ismerős arccal, akár a buszon, akár az üzletben, akár bárhol, a városban. Hát igen, ez a kisvárosi feeling! Nagyon megszerettem!

A házaink ablakain alig lehetett néhol egy-egy fényt látni, a legtöbb hosszú időre sötétségbe borult. A mi lakásunkban ekkorra már csak én maradtam egyedül. Este azonban még a szomszédban összejött a maradék nép, volt, aki még egyáltalán nem is látta a másikat. Mindenesetre egy kellemes, vidám úgymond búcsúestét töltöttünk ott, hisz ezután már tényleg alig maradtak. Én még szombaton és vasárnap is dolgoztam és egészen keddig maradtam. Szokatlan volt ez a nagy csend és nyugalom.

Szombat reggel egy kicsit elaludtam, így csak később tudtam elindulni otthonról. Talán ekkor volt az első alkalom, hogy nem engedtek fel kerékpárral a buszra, ami egyébként szinte üres volt. Ha sokan vannak, megértem, hogy balesetveszélyes, de ilyenkor… a sofőr egyértelműen szemét volt. Útközben megfordult a fejemben, hogy az országúton esetleg feltartom egy kicsit, kacskaringózom előtte, hogy ne tudjon kikerülni, és így csinálok neki egy kis késést, de aztán eszembe jutott, hogy elég gyakran buszozom a városban, így nem lett volna szerencsés hírhedtté válni. Végülis félórás késéssel befutottam, aminek persze nem nagyon örültek, de azért nem volt gond se. Én ebből nem csinálok gondot, hisz úgyis már csak pár hétig vagyok itt. Vasárnap egyébként már nagyjából időben érkeztem. A délelőtti műszaknak mindössze annyi előnye van, hogy olyankor én is meg tudok reggelizni a vendégek után. De ha minden nap azokat kellene enni, akkor már visszafelé kívánkozna, főleg, hogy ott is a legolcsóbb, saját márkás lekvárt öntik az elegáns csuporba, és hasonló narancslevet a kancsóba… De ez teljesen érthető, hasonló helyzetben valószínűleg én se tennék másként.

Hétfőn egy kiadós pihenés után még utoljára, ám kissé szomorúan bementem a városba, vetettem egy utolsó pillantást a színkavalkádra, majd a postán feladtam még egy képeslapot a nagymamának. Nagyjából rendbe szedtem a szobámat és a lakást is, majd összepakoltam, és másnap dél körül indultam a rokonsághoz. Négyszer szálltam át (tehát öt vonattal mentem) és több, mint öt óráig tartott az út. Szívesebben mentem volna Hannoveren keresztül, mert bár úgy hat óra az út, csak kétszer kell átszállni, ami kényelmesebb a csomagokkal. Akciós jegyet azonban csak erre sikerült kapnom. Az InterCity-n volt több, mint két órám, így nekiálltam az akkori lemaradást behozni, és elkezdtem megírni a korábbi történéseket.

Mezei IC mezei utassal. Konnektor azért itt is akad

Mind a szenteste, mind a karácsony nagyon kellemesen telt. Kaptam egy új utazótáskát, ami kerekes is, emelhető is, és hátizsákként is használható. Az egyetlen gond vele csak annyi, hogy üresen is meglehetősen nehéz. Kaptam még egy vasúti falinaptárat, tusfürdőt, édességet, egy hajnyírást (azóta már megint hasonló a fejem, mint előtte) és egyéb standard-ajándékokat. Én pedig igazi harz-i specialitásokat vittem a családnak: egy Jäger-hez hasonló gyógynövénylikőrt (Schierker Feuerstein) és a kürtőskalácshoz hasonló, ám piskótajellegű helyi édességet (Harzer Baumkuchen).

Karácsony külföldön. Idén először

A két ünnep között sem volt unalmas, voltunk vonattal a közeli Gießen-ben korizni. Ez egy ideiglenes jégpálya volt, hasonló, mint otthon az Országház előtt, ráadásul a legnagyobb cipő is „csak” 47-es volt, amit tudtak adni. Ezt össze se lehetett hasonlítani az ittenivel, de azért tetszett. Hamar eltelt ez az egy hét, és bár úgy terveztem, hogy szilveszterkor dolgozni fogok, módosult a program. December 30-án délután hívott a kedves főnökasszony, hogy mégse jön annyi vendég, mint amennyire számított, így nem kell mennem dolgozni. Ennek bár örülhettem is volna, de a visszafelé szóló vonatjegyem már le volt foglalva (és ugye mivel akciós, nem módosítható), otthon pedig alig volt valaki, így valami jobb bulit esélytelen lett volna kifogni. Ennek ellenére elindultam, szintén öt vonattal, majd otthon körbenéztem egy kicsit. A két ház több, mint száz ablakából talán 3-4 helyen volt fény. Az egyik helyen egy vietnami delegáció nyitott ajtót, a másikon azonban már németek voltak, köztük a már jól ismert Frank is. Elvoltam náluk néhány órát, másnap pedig ismét eljött az év utolsó napja. Ezt azonban hagyjuk meg a következő résznek!